Kopottas Targonca 2012

"A jó fiú a Mennybe jut, a rossz fiú Pattayára" - így hirdeti magát Thaiföld egyik leghíresebb, és a legtöbb "világi szórakozását" nyújtó városa, Pattaya - nem véletlenül. A bangkoki reptérről mindössze két órányi buszozásra lévő kis szelet Paradicsom (vagy pokol?) gyönyörű tengerpartjával, fergeteges éjszakai életével, megszámlálhatatlan go-go bárjával, prostituáltjával és párt kereső thai nőjével várja az egyedülálló férfiakat. A látvány nagyon vicces: bármerre nézel, ötvenes fehér férfiakat látsz huszonkevés éves thai nőkkel az oldalukon, közben pedig mindenhol bikinis thai lányok hívogatnak masszázsszalonokba a jellegzetes "Mássssssszzáááááá?" kulcsszóval, sipító hangon előadva. Ugyanis Thaiföldön a nők és a férfiak aránya 70-30. Ez nem tudom, hogyan alakult így, de ha meggondolod, emiatt matematikailag lehetetlen, hogy minden thai nő találjon magának férjet az országon belül (sőt, a felének nem jut!), ezért gyakorlatilag rá vannak kényszerülve, hogy rábukjanak a tömött zsebű fehér turistákra, akik ezt nagy örömmel ki is használják - na nem mindig a rossz értelemben: igen gyakran látni félvér gyerekeket és hosszú ideje együtt élő vegyes szülőket.

Ami még igen jellemző a városra, az az orosz turisták garmadája. Nekem ez kevésbé volt meglepő, hiszen Goa és Srí Lanka is tele volt orosz turistacsoportokkal, de azért mindig elképedek, amikor Thaiföldön mászkálok és azt látom, egyes utcákon több a cirill betűs felirat, mint a thai vagy a latin. Szóval tele van minden oroszokkal, akik egész nap vedelik a vodkát, és ahogy hallottam, egyáltalán nem vegyülnek a helyiekkel vagy bárki mással.

A kivétel Andrej és Mása, akiknél laktam. CouchSurfingen találkoztunk, és ők is hasonló trippet csinálnak, mint az enyém: Portugáliából indultak stoppal, és Törökországon, Grúzián, Kazahsztánon, Kínán és Laoszon keresztül jutottok el Thaiföldre, még nálam is kevesebb pénzből, 3 hónap alatt. Most Pattayán élnek és szereztek valami munkát, ahol orosz turistákat kell navigálni mindenfelé. Andrej igazi életművész, jól beszél oroszul, spanyolul, portugálul, héberül és persze angolul; a célja neki is az, hogy eljusson Új-Zélandig, és még tovább: tovább akar menni Dél-, majd Észak-Amerikába, és úgy haza Portugáliába. Mása vagy vele megy, vagy nem, de ezt nem tudjuk meg, mert az ő blogjuk csak oroszul van.

Ami még érdekes Pattayában a lányokon és az oroszokon kívül, az a shemale-ek aránya. A shemale-ek ugye azok, akik biológiailag férfinek születtek, de aztán mégis inkább a férfiakat szeretik (még ők is basszus, nem elég az a 70-30%!), és nőnek öltöznek, hosszú a hajuk és ha van elég pénzük, sokan átoperáltatják magukat nővé (ami Thaiföldön egyébként olcsó, 1-2M Ft). Bár mielőtt idejöttem, mindenki féltett, hogy véletlenül kukiba nyúlok, de valójában legtöbbjüket nagyon könnyű megismerni: széles állkapocs, széles csípő, rengeteg smink, mély hang. De persze azért van néhány ember, akikről nem tudtam eldönteni, ezekkel inkább óvatos voltam :)

A transzvesztitákat országszerte elfogadják: sok fiú már gyerekkorban, 8-10 évesen úgy érzi, hogy lányruhában akar járni, és ezt sok családban rájuk hagyják. Ezáltal gyakorlatilag itt van egy "harmadik nem", a shemale-ek neme, akik egy része tökéletesen beilleszkedik a társadalomba, bolti eladó stb. Való igaz, sokan dolgoznak közülük a szexiparban, illetve a legveszélyesebb bandák, balhés arcok is általában közülük kerülnek ki, állítólag. Az átlagnál sokkal jobban beszélnek angolul, és soha nem buknak lányokra (sorry, csajok).

Ja igen, röviden mesélnék még Scottról, akivel szintén CouchSurfingen ismertem meg. Scott egy nagy kamugép (igazából nem is Scottnak hívják, de nem tudom, mi az igazi neve), és az a foglalkozása, hogy van Kandában egy cége, ami eltartja, ő meg Pattayán él, bérel egy egyszobás lakást egy tengerparti csillivilli toronyház huszonhatodik emeletén, ahol thai nőket dug meg. Naponta legalább egyet, de amikor megismertem, aznap éppen hármat. Scott nem szép, de tapasztalt, barátai nincsenek, de az életét mégis millió férfi irigyli. Az élete szerintem viszonylag monoton - már sok éve ugyanezt nyomja - de élvezetekben gazdag. Nagyon érdekes volt egy ilyen példát látni, ha öreg leszek, kopasz és csalódott a világban, akkor majd én is csinálok egy céget kanadában és megdugok hatszázhuszonhárom thai nőt naponta - de jelenleg inkább csak egy érdekes színfoltja volt a világnak, akit pár együtt töltött nap és némi beszélgetés után nem igazán irigylem - én nagyon hamar megunnám ezt a fajta életet.

Végül egy kis videó Pattayáról, amit nem én csináltam - kicsit hosszú és lassú, de a zene jó alatta:

Dáviddal első közös utunk Kanchanaburiba vezetett. Mivel szerencsénkre a Bangkok–Kanchanaburi utat az árvíz ellenére már megnyitották, a buszállomáshoz siettünk. Irányok után érdeklődve megálltunk egy taxis mellett, aki úgy döntött, elvisz minket az állomásra, ám különös módon, fizetnünk nem kellett a fuvarért. ?? :) :)

Néhány óra leforgása alatt megérkeztünk Kanchanaburiba. A Sam's River Raft House-ban foglaltunk szállást, ám térkép és helyismeret híján nem tudtuk merre induljunk el. Bizonytalanságunkon felbátorodva egy biciklis riksás hölgy felajnálotta, hogy elvisz minket. Próbáltunk kitérni a felkínált lehetőség elől, ám rábeszélőképességének - "I'm strong" –, csomagjaink súlyának, valamint vádlija méretének – melyet Beckham is megirigyelt volna - köszönhetően 20 perccel később már a méltán híres folyó partján lévő szállásunkon voltunk. :)

Az következő napokat a város megismerésének és a Híd történetének szenteltük. Az első napon egy hatalmas iskolához tévedtünk, melynek – egyenruhás gyerekek nyüzsgésétől és motorok dübörgésétől hangos – előcsarnokában ebédeltünk. A szülők motorral hozzák-viszik a gyerekeket, és alig akartam elhinni, mikor rájöttem, hogy az egy motorra jutó fők száma az esetek többségében meghaladja a kettőt-hármat! Délutánra megérkeztünk a JEATH War múzeumba, melynek kiállítása a Death Railway építéséről, valamint a második világháború itt zajló eseményeiről szól. Láthattunk korabeli bombákat, amiket nyitott szekrényekben tároltak, így bárki megtapizhatta őket. (Ez elég meglepő volt.)

Bár a szállásunk tökéletes helyen, a főutcától 2 perc gyaloglásra volt, a környéken található látványosságok eléréséhez már motort kellett bérelnünk. Méghozzá pirosat. :) Első úticélunk a Kanchanaburitól 60 kilométerre fekvő Erawan vízesés volt. Az oda-visszaút egyhangúságát az útszéli gyümölcsárusok, egy hatalmas gát és a széles, ám kacskaringós hegyi utak szépsége dobta fel. A motort a parkolóban hagytuk és gyalogszerrel vágtunk neki a természet igazi csodájának, a hét szintből álló Erawan vízesésnek. Rengeteg csuromvizes, fürdőruhás külföldivel talákoztunk a keskeny, csupán félig kiépített passage-on. Rövid és könnyű sétával hamar elértük az első szintet. Elragadó apró vízesések látványa fogadott minket, miként pajkosan egymásba fonódtak, mellettük pedig kikapcsolódni vágyó családok piknikeztek. A második szinthez már egy meredekebb, de szintén rövid séta vezetett. Az arra járókat a fákon ugráló kicsi majmok akrobatikus mutatványokkal szórakoztatták, akiknek egyébként agresszív étellopási szokásairól táblák sokasága hívta fel figyelmünket. A park tisztaságát szigorú szabályoknak köszönhette. Az második szint után elkobozták a turisták üvegeit, dobozait, palackjait – bármit, ami könnyen eldobható – és ezeket csak a kijáratnál kapták vissza. Az étel-ital fogyasztás az első szintet kivéve – mindenhol tilos volt.

A hét szintet sajnos időhiány miatt nem tudtuk bejárni, ám így is ellátogattunk négy különböző vízeséshez. Minden szint egyedülálló élményt nyújtott. A másodiknál időztünk a legtöbbet, bár szerintem ez annak volt köszönhető, hogy a Halak miatt nem mertünk belemártózni sokáig a tóba. Ezek a Halak tudniillik, amint lábat láttak, odaúsztak és szemtelenül elkezdték lerágicsálni az ember elhalt bőrrétegét. Nem fájt, csupán csiklandós érzést keltett és szokatlan volt. Én legalábbis nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy egy Hal – akinek még a nevét sem tudom – rácuppanjon a lábfejemre és elkezdje cincálni a bőrömet.

A harmadik és negyedik vízeséshez egy régi fahíd valamint rengeteg lépcső vezetett. Útközben egy kis kilátóhoz is elsétáltunk és néhány percig némán gyönyörködtünk a páratlan látványban. A hetedik szintet, a legmagasabban fekvő vízesést csak a legkitartóbbak érték el, hiszen másfél kilométer kemény túra vezetett fel a hegytetőre. Mivel a parkot még sötétedés előtt bezárják, négykor fájó szívvel, a többi turistával együtt elhagytuk a vízesést. A napnak azonban korántsem volt vége, hiszen este elmotoroztunk a híres-neves "Híd a Kwai folyón" fesztiválra.

Az aznap estét inkább gyenge előadásnak minősíteném, amit a rossz hangtechnika és az egynyelvű narráció csak tovább rontott. A csúcspont az volt, amikor megérkezett a vonat, pöfögött egyet, majd átment a túloldalra. Miután ott is jól kipöfögte magát, visszatért hozzánk, majd néhány perc múlva a mozdonyvezető elvezette a garázsba aludni, hogy jövőre ugyanígy "elkáprázatathassa" a népet. A műsor végén a tűzijáték kevés volt, ám élvezhető, de a híd kivílágítva szemkápráztató volt. A fesztiválon sátrat is állítottak, ahol fellépett a thai tinilányok bálványa, gondolom itthon SP-nek hívnák. Én is odarohantam a színpadhoz visítozni egy kicsit, de rém ciki lett volna ott maradni, így tovább álltam, hogy rózsaszínű szőrös lényekkel ropjam, akik valamit promotáltak. Vagy nem. A buli végén még rátaláltunk a dzsipekken "táncoló" lányokra is, akiknek munkásságát középkorú férfiak örökítették meg csorgadozó nyállal.

Utolsó előtti napunkon még ellátogattunk a Safari parkba, ahol egy ócska busszal körbevittek minket egy lepukkant rezervátum-szerűségen. Mikor már majdnem halálra untuk magunkat, megérkeztünk a zsiráfokhoz! Sem a természetfilmekből sem a Madagaszkárból nem derül ki, hogy a zsiráfok igazából a legjobb fej állatok a Földön. Az üvegtelen ablakakon keresztül ellepték a buszt, bedugták eszement hosszú nyakukat, és mindent összezabáltak, ami a szájuk ügyébe került. Leteperték a japán turistákat a földre (azon fetrengtem a röhögéstől), és bekapták a kezünket, mikor nyújtottuk feléjük a répát. :) Ja, ez egészen addig eltartott, míg meg nem jött a szarfej zebra, aki megharapta az egyik zsiráf, nevezzük őt Jenőnek, tehát a zebra, aki Lajos, megharapta a Jenő nyakát. Én még a túra végén simogattam kicsi leopárdot is a funky kedvéért, ami elmondhatatlanul csodálatos élmény volt. Dávid pedig megengedte, hogy megmasszírozza a pöcsét egy elefánt. :)

Kanchanaburiban tett látogatásunk után visszatértünk egy pár napra Bangkokba vízumot intézni és kicsit turistáskodni. Azokról az élményekről bővebben majd a következő cikkben olvashattok.

Ha azt hiszitek, hogy kultúrsokkom volt, miután leszálltam a gépről – csalódnotok kell. Bangkok reptere hatalmas, de átlátható, igazán "európai". Kivilágított táblák jelezték az utat és mozgójárdák repítettek a kijárat felé. A kijáratnál pedig – rengeteg finom banánnal – ott várt: Ő. :)

Bangkokban csupán egy napot töltöttünk, ám ez is elég volt ahhoz, hogy olyat lássak, aminek leírásához kevés lenne egy-két A/4-es lap. Hogy a magam számára is megkönnyítsem a feladadot, igyekszem az első benyomásokat időrendben összefoglalni.

A reptérről könnyen elértük a Skytrain-t (futurisztikus gyorsvonat, ami az autóút felett halad), amivel Bangkok éjszakai látképe tárult elénk.

A kilátás a Skytrainről elég kontrasztos: Míg az egyik oldalon kivilágított, modern felhőkarcolók tornyosulnak, addig a másikon elhagyatott vonatsínek szolgálnak szemétlerakó helynek. Eme szélsőség – a lepusztult és csillogóan rendben tartott épületek és telkek egymás mellett létezése – adja Bangkok különleges egyéniségét. A Skytrain után az 511-es busz megtalálása okozott némi fejtörést. A buszok útvonala nemhogy angolul, de thai-ul sincs kiírva. Úgy hallottam, ez a helyieknek is nehézséget okoz. Az már csak ráadás, hogy itt minden fordítva van. Bocsánat, politikailag korrektül ezt azt hiszem, balra tartásnak kell nevezni, pl. a jobbon található kormányok és a bal oldalon nyíló buszajtók is erre utalnak. Az sem segített, hogy, mindig az "először balra nézz, aztán jobbra, nem jön-e autó?" kezdetű életvezetési tanács járt a fejemben, ami lehet, hogy Pesten életet ment, de Thaiföldön majdnem mindig halálos balesetet okoz.

Míg a buszhoz sétáltunk, két dolog kötötte le a figyelmemet. 1. Mindjárt leszakad a vállam az otthonról hozott sütemények és kolbászok terhe alatt. 2. A járdák tele vannak két perc alatt felállítható éttermekkel, melyek helyben sütött halat, csirkét, shrimpet kínálnak, köretnek rizst vagy tésztát. Már az első este kipróbáltuk az egyik ilyen kis helyi kifőzdét, és olyan finom volt, hogy csak ajánlani tudom, ha valaki erre jár. Mivel sokan (megkockáztatom, hogy majdnem mindenki) az utcán eszik, ezért nagyon vigyáznak arra, hogy csak tiszta ételt, tiszta tányérokban szolgáljanak fel.

Azt hiszem a buszon ért az első kultúrsokk. A thai emberek közlekedési morálja egészen eltér a magyarokétól. (Elnézést az általánosításért, de azt hiszem, meg fogjátok érteni, miért így írtam.) A buszon váltottunk jegyet, és ezzel nem voltunk egyedül. Mindenki, aki utazott, fizetett a szolgáltatásért. Nem volt bliccelés, nem volt kellemetlenkedés, magyarázkodás vagy verekedés. Egy kedves hölgy szedte a pénzt, egy gyönyörű kis kövecskékkel kirakott fémtokban. Az aprópénzt is ott tartotta a jegyek mellett, a papírpénzt viszont a kezében, szépen összehajtogatva.

Egy óra utazás után elértük a szállásunkat, az Overstay nevű hippitanyát. Képzeljetek el egy többemeletes, hatalmas terekből és szobákból álló, értelmezhetetlen és furcsa képekkel kifestett, fűszaggal belengett, elhagyatott bérházat. Na ugye. :) Az ottani srácok – akikről nem sikerült kideríteni, hogy csak mindig ott lógnak, vagy ott laknak, vagy ott dolgoznak – igazán jófejek voltak. Nem hiába, Kanchanaburiba tett látogatásunk után is erre a helyre jöttünk vissza pár napra. (A jó szálláshoz nem feltétlenül szükséges meleg víz és ágy.)

Másnap reggel indultunk fesztiválozni és chillezni Kanchanaburiba. Az ottani élményeinkről már a következő cikkünkben olvashattok, ám mielőtt elbúcsúzom, arra gondoltam, röviden leírom, mi a helyzet az árvízzel. Bangkoki szállásunk környékén, közvetlenül az épület előtt és mellett volt néhány homokzsák, de nem jelentős mennyiségben. Nem lépkedtünk pocsolyákban, nem kellett csónakot bérelni ahhoz, hogy mosóport vehessünk a Seven Eleven-ben. Bangkok belvárosa elérhető, biztonságos, és nem kell lemondani az odautat, ha valaki már megvette a jegyet. Bangkok északabbra fekvő területein viszont valóban térdig, vagy afölé ér a víz. A Kanchanaburiba vezető út jelentős részét is elborította a víz. Hullámok nyaldosták a gyalogosan vagy motorral közlekedők lábát. Sok helyen csónakkal próbálták megközelíteni az üzleteket, sokan homokzsákokon ültek és várakoztak. Teherautókra felkapaszkodott iskoláslányok nevetgéltek, úgy látszik, ők már hozzászoktak a helyzethez. És pont ettől igazán szimpatikusak a thai emberek. Kitartanak, segítenek egymásnak és igyekeznek nem feladni a megszokott életüket, még egy ilyen lehetetlen helyzetben sem.

Sziasztok!

Fehér Amanda vagyok, 25 éves, az "Office" című sorozat rajongója. :)

Emellett pedig diplomás, habár a diplomaosztás előtt leléptem Amerikába, ezért bizonyíték hiányában - ezt csak halkan jegyezném meg. Az elmúlt 5 hónapomat tehát egy távoli félszigeten, Long Islanden töltöttem.

Kenyérre valót a finomabbnál finomabb sütemények, cupcake-ek és egyéb nyalánkságok árulásával kerestem a sziget egyik legjobban dicsért pékségében/cukrászdájában, a Walls's Bake Shopban. Munkámhoz tartozott még a vásárlók mindennapos örömeinek, bánatainak és életútjainak végighallgatása, valamint a cukigyerekeknek járó ajándék cookie-k kiosztása. :) Utolsó előtti napomon készült néhány videó, íme, az egyik "legjobban" sikerült:

Gondolom, kiderült, hogy polgári foglalkozásomat tekintve nem vagyok utazó, ám így is volt szerencsém garázdálkodni a világ 16 országában. :) Azt mindig is tudtam, hogy szeretnék egyszer úgy igazából útra kelni, egy szál hátizsákkal, de pénz, idő és megfelelő partner hiányában ez az álom egyre csak tolódott. Egészen mostanáig. :) Dáviddal 4 éve ismerjük egymást, és azelőtt jöttünk össze, hogy elutaztunk volna a világ két végére. Még egy hónapja sem voltam Amerikában, amikor már biztosak voltunk abban, hogy novemberben folytatom vele az utat. Röviden összefoglalva így kerültem Ázsiába.

Kevésbé röviden: Skytours.com-on foglaltunk JFK – Düsseldorf, Düsseldorf – Bécs, Budapest – Kijev, Kijev – Bangkok repjegyeket. Hála az AirBerlin-nek, Bécsig sikerült akadálymentesen elrepülnöm. Budapesti becsekkolásom is sikeres volt, másfél órával később már Kijevben találtam magam. (2011-ben már negyedszerre!) Már a Ferihegyen elmondták, hogy Kijev–Bangkok beszállókártyát Ukrajnában kell kérnem, de nem lesz ebből semmi probléma. Szerintetek? Kijevben beszállókártya hiánya miatt nem engedtek be a váróterembe, de ne aggódjak, 5 perc múlva jön valaki, aki ad nekem. Kijevi 5 perc = 3 és fél magyar óra. ??!! Mikor másodszorra odamentem a pulthoz, elmondták, hogy tulajdonképpen a csatlakozás, amire várok még azelőtt elrepült, hogy én Kijevbe éreztem. ??? Pontokba szedván, ami ezek után történt: 1. Levegő után kapkodás. 2. Sírás. 3. Nem, nem megyek ki a reptérről várost nézni. 3. Feszült várakozás. 4. Angyal reptéri dolgozónak álcázva. 5. Dubajba, majd onnan Bangkokba szóló repjeggyel a kezemben végre a hőn áhított kijevi várakozóteremben. Ami ezek után történt, arról már találhattok képeket a facebook oldalamon. :)

Amit viszont még a facebookra sem posztolok, az az, hogy pontosan mit fogok tenni az elkövetkezendő egy évben. Még mielőtt felszálltam volna a gépre (az elsőre), a www.phukethasbeengoodtous.org weboldalon önkéntes munkára jelentkeztem. Ha minden jól alakul, Phuket szigetén, a Kamala Beachen található iskolában angolt fogok tanítani, olvasócsoportokot vezetni és suli utáni programokban besegíteni. Szeretnék nyelve(ke)t és thai masszázst is tanulni, emellett Dávid megígérte, hogy bevezet a búvárkodás rejtelmeibe. Mindezek mellett szeretném a lehető leginkább megélni az életemnek ezt az időszakát, sokat mosolyogni és minden nap nyitott szemmel és szívvel járni a világot. :)

Következő cikkeimben magam helyett már Bangkokot valamint Kanchanaburit és környékét fogom bemutatni, abban bízva, hogy a kt.blog.hu-n nem ejt majd csorbát eme szerkesztői váltás és a tisztelt olvasók száma sem fog megcsappanni. :)

Oh, és mielőtt elfelejtem: azért nincs a méhecskének 47-es lába, mert akkor eltaposná a virágot! :)

Egy téma még kimaradt Srí Lankáról, pedig vicces. Ez pedig a buszos közlekedés. Ami ezen a területen nekem furcsa/meglepő volt:

• A buszok nagyon durván ráznak. De annyira, hogy például Benjamin nem engedi buszozni az anyukáját, mert 70 évesen ez már nem biztonságos. És milyen igaza van.
• A buszok hihetetlen büdös gázt eresztenek ki magukból. Az standard, hogy az ázsiai országokban a motoros riksák (tuktukok) kerozinnal mennek (és fura hangjuk van, ezért "tuk-tuk"...), és igen rossz szaguk van. Srí Lankán viszont sajnos valószínűleg a buszok is kerozinnal vagy petróleummal vagy nemtommivel mennek, és fullasztó gázt bocsátanak ki.
• A buszoknak bár van ajtaja, de ezeket sosem csukják be. Sosem.
• Minden buszvonalnak van egy száma, és ezek egységesek az egész országban. A helyi és a helyközi buszoknak is, és nincs elválasztva a számozás. Ezt úgy képzeld el, mintha a 8-as busz a Borárosra menne, a 9-es meg Kalocsára. És ha nem tudod, melyik melyik, hát... Ja, és pl. a Hikkaduwára (Colombótól 2-3 órára) közlekedő busz is 10 percenként (!) jár.
• Minden busznak egy kétfős személyzete van, mindketten nagyon különleges fajta emberek. És ezzel el is érkeztünk a cikk témájához.

A busz személyzete a következő két ember:

1. a buszvezető
2. a jegyszedő

Ez nagyon fontos. A buszvezető az, aki csendben ül és a lehetséges legmagasabb sebességgel vezeti a buszt. A jegyszedő pedig mellette lóg az első ajtóból kifelé és végig nagyon hangosan kurjongatja a busz célállomását. Ha valaki fel akar szállni, megteheti ezt az első vagy a hátsó ajtón, de mindenképp futólépésben, a busz ugyanis nem áll meg, csak lassít. A jegyszedőnek rendszerint van egy sípja, és/vagy nagyon jól tud fütyülni.

A buszvezető szuperképessége, hogy úgy viselkedik, mint egy szteroidokon nevelt heroinfüggő versenyló. Nyomja a gázt, de folyamatosan. Olyan nincs, hogy leállítja a motort, és olyan sincs, hogy a busz eleje és az előtte lévő tárgy (legyen az egy másik busz, egy autó, riksa vagy ember) között több, mint 30 centi legyen a távolság. Amíg nincs előtte semmi, a buszvezető megy előre. Ha centinként is, de megy előre. Mindig.

A jegyszedő ezzel szemben olyan, mint egy zsoké a versenylovon, vagy mint egy állatidomár: apró, fürge és nagyon hangos. A megállóban folyamatosan fütyül a buszvezetőre, hogy maradjon egy helyben: ha kell, odaáll a busz elé, hogy ne tudjon továbbmenni a busz. Közben folyamatosan kurjongatja a busz célállomását, és szállnak fel-le az emberek. Ha mindez a végállomáson történik, akkor ez a periódus 5-10-15 percig is eltarthat. Ez alatt tehát a buszvezető nyomja a gázt, a jegyzedő a busz előtt áll, tartja vissza a buszt, hogy szálljanak fel az emberek. A busz ez alatt folyamatosan mozog, centinként megy előre, nyomatja hátulról a bűzt, és 10 perc alatt kb. 30 métert halad előre. Mikor tyúklépésben végigér a buszállomáson VAGY megtelt a busz VAGY idő van indulni, a jegyszedő egyszerűen kilép a busz útjából fel az alsó lépcsőre, a busz nekilódul, az emberek megpróbálnak kapaszkodni, a jegyszedő pedig boszorkányos ügyességgel lavírozik az emberek között és szedi a pénzt. A megálló környékén kiáll valamelyik ajtóba és kurjongat, ha fel-/leszálló van, sípol/fütyül/ordít a sofőrnek, mint a fába szorult féreg, hogy álljon meg. És így tovább, és így tovább, a végtelenségig.

Elképzeltem, amikor este áll a busz a garázsban, a sofőr padlóig nyomja a gázt és a kuplungot, a jegyszedő tartja vissza a buszt, végül kifogy a benzin, a sofőr feje leesik a kormányra, a jegyszedő odamegy, ad egy puszit a tarkójára, majd ő is leesik a busz padlójára és horkolnak reggelig. Aztán az első napsugár felébreszti a sofőrt, az éjszaka a szerelők által megtankolt busz pedig elsüvít a legközelebbi megállóba és kezdődik az egész előlről...

Hikkaduwa után még volt kb. 1 hetem Srí Lankán, hogy megnézzek a tengerpartokon kívül valami mást is az országból. Kandy mellett döntöttem, ami nem cukorka, hanem Srí Lanka második legnagyobb városa, Colombotól 120km-re, fenn a hegyekben. Kecskemét méretű (kb. 100.000 fő), nagy tó van a közepén, annak partján múzeum, amiben Buddha fogát őrzik. Fura nekem az a vallás, ahol templomot építenek egy csávó fogának, és eléggé ellentétben áll azzal, amit a vipassana kurzuson Buddháról lefestettek, de hát ha a népnek ez kell, ám legyen. Én inkább csak a tavat néztem meg, a templomot kihagytam.

De ne szaladjunk ennyire előre! Mert ami sokkal, de sokkal érdekesebb, az az, ahol laktam. CouchSurfinggel kerestem szállást, és Benjamint dobta a gép, aki egy keresztény családból származó ifjú (ezért van bibliai neve), Kandy szélén laknak a szüleivel és a húgával egy nagy hegy oldalában, egy egyszerű, de aranyos kis házban. Rögtön feltűnt az adatlapján, hogy ő egy CouchSurfing ambassador, azaz elég keményen részt vesz a közösségi életben, ráadásul valami több, mint 100 visszajelzés volt az oldalán, ami azt jelenti, hogy rengeteg embert fogadtak már az otthonukba. Szóval én voltam a száz(kétszáz? háromszáz?)sokadik vendégük.

Benjaminék voltak az eddigi legfurcsább - de nagyon pozitív - couchsurfinges élményem. Az ő felfogásuk az, hogy ők nem egy szálloda, ami szállást ad embereknek és kész; az ő vendégük a család részévé válik arra a pár napra-hétre, amíg náluk lakik, azaz segítsen be a ház körül meg ilyesmi. Ez rögtön megmutatkozott: amikor megérkeztem, Benjamin anyukája üdvözölt, megmutatta a házat, majd megkérdezte, éhes vagyok-e. Mondtam, hogy hát igen, tulajdonképpen vacsoráznék. Erre mondta, hogy jó, akkor hozzak a boltból rizst, kókuszt, ..., ..., apuka majd elkísér, megmutatja, hol a bolt. Úgyhogy apukával lementünk a boltba (ő is beszél angolul, de eléggé nagyot hall, ezért nem igazán tudtunk beszélgetni), hoztunk mindenfélét (én fizettem), majd Benjamin anyukája nekiállt főzni, közben pedig kérdezgetett, hogy mennyit tudok a Srí lankai konyháról, és elkezdte magyarázni a dolgokat főzés közben. Csomót tanultam. Utána vacsoráztunk:

Vacsora után mindenki elmosta a kis tányérját, beszélgettünk, aludtunk. Így teltek a napok. Megtanultam, hogy a banánpálmát évente újra kell ültetni (1 év alatt nő több méter magasra!), de ezt az év bármely szakában megteheted. Ha folyamatosan ültetgetsz, akkor egész évben lesz banánod. Tadamm. Megtanultam, hogyan kell kókusztejet csinálni kókuszból, és egy csomó Srí lankai kaja összetételét. Ha nem is tudnám őket megcsinálni, mert nem írtam fel a recepteket, de még így is sokkal közelebb kerültem az ételeikhez.

A Benjaminéknál töltött pár napom legizgalmasabb eseménye egy halálközeli élmény volt, ami a közeli dzsungelben ért. Röviden az történt, hogy megkérdeztem Benjamint, merre érdemes túrázni a környéken. Mondta, hogy menjek fel a hegyre, aminek az oldalában a házuk van, az szép egész napos túra, ha körbe, a hegy másik oldalán akarok lejönni. 1200 méteres csúcs, alulról nézve szépnek tűnt, a tetején adótoronnyal mint jól látható céllal, mondom oké, megnézem. Úgyhogy reggel bepakoltam sok vizet meg banánt, felvettem a zárt cipőmet és a hosszúnadrágomat a 40 fokban (a kígyók-békák stb. miatt Benjamin mindenképp javasolta ezt), és elindultam felfelé a hegyre. Kb. 2 óra alatt fel is értem a tetőre, ahol kajáltam-pihentem egy kicsit, és beszélgettem a toronyban dolgozó srácokkal.

Aztán továbbindultam, hogy akkor keresek egy alternatív útvonalat visszafelé. Találtam is, sárga nyilakkal volt jelezve végig az út, azok mentén indultam lefelé a hegyről, be az erdőbe. Viszont párszáz méter után egy ponton elvesztettem a nyilakat (Benjamin szólt előre, hogy el fogom veszteni őket úgyis, de majd megtalálom), és csak mentem tovább lefelé, mondom, hát amíg lefelé megyek, nem lehet baj. Hát, de. Merthogy a dzsungel nagyon sűrű volt, nem volt macséta/kard nélkül mindenütt áthatolható, és nem lehetett belőle kilátni. Végül egy óra bolyongás után találtam egy tisztább területet, ahonnan ki tudtam nézni, hogy merre van valami falu, vagy bármi... Eredmény: semmi. Csak erdő körös-körül. Nálam volt a tavaly karácsonyra kapott kis katicás iránytűm, úgyhogy láttam, hogy kb. merre megyek és merről jöttem, de úgy éreztem, innen már nincs értelme továbbmenni. Úgyhogy sarkon fordultam és nyakamba vettem a hegytetőt ismét. 1 óra volt előtte lejutni, eddigre már elfogyott a fele vizem és már kicsit fáradtak voltak a lábaim, úgyhogy kicsit paráztam, hogy ha nem találom meg a hegytetőt, még a végén rám sötétedik és felfal valami vadállat.

És végül a gyors happyend: felértem a hegytetőre nem messze a toronytól, visszasétáltam és pár karcoláson kívül teljes épségben hazaértem :) Tanulság: dzsungelben csak okosan, sok vízzel, nem egyedül és lehetőleg GPS-szel, térképpel.

Akit érdekelnek a képek a túráról, itt van egy kis útleírás, amit Benjaminnak készítettem.

Az utolsó két napomra búcsút intettem Benjaminéknak és visszabuszoztam Colomboba. Az úton egy bácsival beszélgettem, aki angol fordító volt, és emiatt nagyon jól beszélt angolul, sokat mesélt Srí Lankáról, és volt egy aranyos unokája.

Colomboban újra CouchSurfingeltem. Egy Isuru nevű, velem egyidős srác volt olyan jóarc, hogy befogadott az otthonukba két éjszakára. A család überjófej volt: az apuka üzletember, Isuru is vele dolgozik közösen egy cégnél, az anyuka tündéri, mint a kisfiára, úgy főzött rám két napig. Az apukának volt egy hosszú ideje felgöngyölítetlen romániai kapcsolata, amit Betty, egy erdélyi ismerősöm segítségével sikerült megoldani, úgyhogy mindenki boldog volt, sőt, lehet, hogy még egy kis honlaptervezős munkát is adnak nekem a cégnél januártól. Hamarosan kiderül. Egyébként ebben a menő házban laktak Isuruék:

Végül felszálltam a repülőre, hogy találkozzak Amandával (aki a csajom) Thaiföldön, de Srí Lankát imádtam, mindenképp vissza fogok jönni ide még.

Srí Lankáról nagyjából fogalmam sem volt, amikor kitaláltam, hogy megnézem. Az tudtam, hogy valahol Dél-Indiában leszek, Srí Lanka meg közel van oda, szóval miért is ne mennék. Annyi rémlett, hogy ez egy kis sziget, ahol polgárháború van vagy mi, és valószínűleg valami hasonló dolog lehet, mint India, hiszen közel van.

Nos elég sokat tévedtem. Való igaz, hogy Srí Lankán polgárháború volt az utóbbi 20 évben (A többségi szingalézek irtották a kisebbségi tamilokat), de ennek tavaly vége lett. Az ország pedig sokkal tisztább és egy picit fejlettebb, mint India. A háború némileg visszavetette a turizmust és ezáltal a gazdaságot, de egyre többen észreveszik, hogy már biztonságos az ország, és éveken belül biztosan dugig lesz turistával. Nem véletlenül, mert az ország nagyon szép: mivel sziget, ezért mindenütt tenger van körbe-körbe. Középen pedig nagy hegyek. A földrajzi adottságok pedig nagy éghajlati diverzitást adnak: nyugaton tuti beachek és meleg, délen szavanna, a sziget közepén pedig hatalmas dzsungel. Keleten rejtettebb, zegzugos tamil falvak, mindenfelé rengeteg kulturális hagyaték (buddhista templomok főleg), jó túraútvonalak, gyönyörű, változatos tájak, a híres cejloni teaültetvények (Srí Lanka = Cejlon), és egész évben szörfszezon: télen nyugaton, nyáron keleten. Mi kell még?

Én a fővárosba, Colomboba érkeztem. Egyből feltűnt, hogy az ország sokkal tisztább, mint India. Nem értem, miért, mert itt sincsenek kukák, akárcsak Indiában, de valahogy mégis sikerül tisztán tartaniuk az utcákat. Tényleg nem értem, hogy hogy csinálják.

A belváros vegyes: a buszállomás környéke olyan, mint India: mindenfelé kis utcák, piac és árusok, kikötő és a buszok által generált fullasztó szmog. De 2 kilométerrel arrébb menő modern szállodák, politikai központ, felhőkarcolók, és persze a gyönyörű, pálmafás tengerpart. Meglepő a kontraszt, de összességében nekem nagyon pozitív volt Colombo. Én a városközpont közepén laktam, a szép és a csúnya rész határán, egy YMCA-ben (Young Men's Christian Association), ahol egy nagyon egyszerű, tiszta de sötét és lepukkant szobát kaptam. Igazából minden más lehetőség sokkal drágább volt, szóval nem volt választásom. Sokat sétálgattam a városban, és röviden annyit tudok mondani, hogy én valamiért beleszerettem, India után felüdülés volt a tisztaság, a felhőkarcolók, és valamiért úgy otthon éreztem magam. Szívesen visszamennék egyszer Colomboba.

Aztán pár nap után szedtem a sátorfámat, hogy továbbmenjek délnek és megnézzem azokat a híres Srí lankai beacheket. Hikkaduwára mentem le, ami név alapján nekem leginkább egy hawaii szigetet idéz, de valójában ez egy kis városka, kedvelt turistahely, sok mindenféle szálláslehetőséggel, India után meglepően sok fehéremberrel, pálmafákkal és gyönyörű tengerparttal. Kivettem egy szép szobát egy kis családi vendégház második emeletén, és itt is ragadtam több, mint egy hétre. A család nagyon aranyos volt, és összespanoltam egy kínai lánnyal, aki szintén itt szállt meg, sokat mesélt a kultúrájukról (vicces, hogy a kínai történelemóra szerint Kína megváltotta Tibetet azzal, hogy elfoglalták, a tibetiek pedig nagyon örülnek a kínai fennhatóságnak... Hm.) és megtanított főzni valami kínai kaját disznóból.

Béreltem motort és körberobogtam a környéket, hát lélegzetelállítóan szép helyek vannak. Hegyek-völgyek, teaültetvények, rizsföldek, fura gyümölcsök, sok folyó - helyenként függőhíddal, - olcsó ananász és kókusz mindenütt. Srí Lankán olyan érzésem volt, hogy a Paradicsimba kerültem, és hogy az a két és fél hét, amit a szigetre szántam, nagyon kevés lesz. Az is volt sajnos.

Rövid tartózkodásom alatt próbáltam sokat beszélgetni a helyiekkel, hogy hogy is volt ez a szingaléz-tamil háború (szingaléz csávó rövid válasza arra, hogy hogy is lett vége a háborúnak: "Hát, legyaktuk őket..."), milyen az életük, illetve hogy hogyan élték meg a 2004-es tsunamit, ami Srí Lankát is igen keményen érintette. Sok érdekes storyt hallottam emberektől, akiknek észlelvén a tsunamit, hirtelen dönteniük kellett, hogy akkor most a kissrácukat hozzák el az iskolából vagy a feleségüket a piacról, hogy felvigyék őket valami magas helyre, ahol nem lesz bajuk. Egy tsunami, mint kiderült, úgy néz ki, hogy

1. Van a föld alatt egy nagy földrengés/vulkánkitörés/robbanás, ami miatt hatalmas víztömeg mozdul meg. Ezt még nem látod.
2. Amit már látsz, az az, hogy a tenger visszahúzódik, de nagyon, általában ameddig a szem ellát, kilométereket. Ez nagyon izgalmas, ilyenkor a német turisták elindulnak befelé megnézni a partra vetett halakat, kagylót szedni meg ilyesmi.
3. Ez az iménti állapot eltart pár percig, majd megjön a víz, egy nagy, 10-30 méteres hullám formájában (egy ötemeletes panelház kb. 15 méter magas), a kagylószedő német turisták nagy meglepetésére. R.I.P.
4. Még két-három ilyen visszahúzódás-nagy hullám periódus lejátszódik a következő 1-másfél órában, hogy mindent igazán jól lezúzzon, aztán szép lassan visszamegy a víz a helyére és megállapodik.

A leírás nem volt egészen precíz, mert pl. van, hogy a visszahúzódás egészen elmarad és egyből emelkedni kezd a vízszint, de Srí Lankán éppen ilyen volt, ahogy leírtam. Elég para lehet. A ház, ahol laktam, erős téglaház volt, így ez példátul túlélte a tsunamit anno, pedig alig 200m-re volt a tengertől. Úgy tűnik, eléggé szerencse dolga, hogy mit mennyire gyak le a víz. És egyébként se kell félni, ilyen nagy tsunami a 19. században volt utoljára ezelőtt, szóval elég kis eséllyel kap el épp Téged egy Srí lankai kirándulás alkalmával :)

Nos, minden jó véget ér egyszer, így az én hikkaduwai tartózkodásom és ez a post is. Zárásképp kaptok egy képet a vendégházam kertjén átfolyó patakban élő 2 méteres varánuszról :