Amritsarban buszra pattantunk és végre bevettük magunkat a Himalája domborulatai közé. Elsőként Dharamsala-t, illetve a mellette lévő McLeod Ganj nevű falucskát vettük célba, ez az a hely, ahova rengeteg turista jön, egyrészt mert itt lakik a Dalai Láma (és a száműzött tibeti kormány), másrészt pedig mert gyönyörű és nagyon jó hangulatú kis hely.
A monszun idején egy kicsit kevésbé kellemes, mert ilyenkor nagyon sokat esik. Amikor sok órás utunk végén megérkeztünk Dharamsala-ba, éppen zuhogott. Bemenekültünk a buszállomásra, ahol velünk együtt kb. 300 ember várakozott, hogy alábbhagyjon az eső vagy megjöjjön a buszuk. Amikor beállt a McLeod Ganj-i járat, ebből a 300-ból kb. 100 azonnal megrohamozta a buszt, 80%-uk be is préselődött, nekünk már esélyünk sem volt. Éppen belenyugodtunk, hogy meg kell várnunk a következőt, amikor hirtelen elállt az eső, az emberek pedig elkezdtek leszállni a buszról. Nem értettük, mi van, megkérdeztük, hogy baj van-e a busszal, mondták, hogy nem, rendben indul. Erre persze gyorsan felszálltunk. A buszon összespanoltam néhány helyi gyerekkel, őket kérdeztem, hogy mi volt ez, miért szálltak le az emberek. Kiderült, hogy egyszerűen csak annyi történt, hogy mikor elállt az eső, a kisebb préseltség és gondolom, az olcsóbb jegy végett a busz belseje helyett felmásztak a hátsó létrán a tetőre. Ezen először meglepődtem, aztán sajnálni kezdtem őket, egyre jobban, mikor már elindult a busz és egyre erősebben szemerkélni kezdett az eső.
McLeod Ganj egy pici falu tele turistával, aranyos kis hotelekkel, gyönyörű és nevetségesen olcsó nepáli ruhákkal, olasz, kínai, thai, izraeli, tibeti, indiai ételeket kínáló éttermekkel és sok tehénnel. Itt tapasztaltuk először, hogy nem csak városi legenda, hogy Indiában mindenfelé tehenek kóborolnak. Gyorsan vettünk magunknak mindenféle cuccot: nadrágokat, Judit sapkát, esőkabátot, én új táskát a régi helyett:
A sok amritsari ingyenkajától és egyebektől rossz lett a gyomrunk, úgyhogy egyik nap az ömlő esőben felvettem a menő esőkabátomat és elmentem egy dokihoz, aki fillérekért adott nekem valami antibiotikumot, ami a finom olasz kajákkal vállvetve pár nap alatt helyretette a gyomrom. De az út odafelé, hát azt látnotok kellett volna... Teljes utca szélességű, bokáig érő patakok ömlöttek le, itt-ott kisebb vízesések, és az egész ilyen barna, saras. Azt hiszem, itt kaptam a legvadabb képet a monszunról. Képet persze nem tudtam csinálni, örültem, hogy nem vitt el a patak. :)
Hogy egy kis multimédiás érzést is kapjatok, most nem is szaporítom tovább a szót, hanem itt egy galéria a legszebb és legérdekesebb dolgokról, amiket itt láttunk. Szeretettel:
És egy videó arról, hogy végigszenvedtük magunkat egy nagy dugón McLeod Ganj egyik utcáján a háromból, ami van neki. Tanulságos: