Búcsút intve csodálatos burgasi szállásadónknak, Mihaelának, nyakunkba vettük az Isztambulig hátralévő kb. 400km-t, de sajnos a stoppolásunk nem ment olyan jól, mint általában. Kb. 1 óra siker után elkezdett zuhogni, kb. másfél órát kellett rostokolnunk egy szétrohadt buszmegállóban a semmi közepén. Ha pont a megfelelő négyzetcentiméterekre tettük a cuccokat és magunkat, akkor egész jól el lehetett kerülgetni a befolyó esőcseppeket, szóval mondhatni kényelmes volt.
Mikor elállt az eső és pár faluval továbbvittek minket, kiderült, hogy bár Bulgária és Törökország között összesen 3 határátkelő létezik, az általunk kiválasztottat rendkívül kevesen használják. Kb. tízpercenként jött egy-egy autó, és ezek sem vettek fel minket. Úgyhogy üldögéltünk az út mellett:
A várakozás közben túráztunk kb. 10 km-t, végül felszálltunk egy helyi kisbuszra, ami elvitt a határtelepülésig. Itt némi kényszerrel vegyes emberbaráti szeretetből hazacipeltem egy nagyon rozoga néni kofferjét, amit leszálláskor a kezembe nyomott. A hazaút alatt tört németséggel négyszer megkérdezte, hogy keresztény vagyok-e. (???)
A határon egy nagyon jófej török arc vitt át, akivel bár nem beszéltünk közös szavakat, de iszonyatosan kedves volt, útközben még meg is vacsoráztatott minket, ettünk fincsi török köftét. I love Turkey.
Innen az esős idő meg a kései óra miatt bebuszoztunk Isztambulba, majd megkerestük Zolit, akiről nem csináltunk jó képet, de loptam róla egy vállalhatatlant a facebookjáról:
Náluk laktunk, amíg Iszambulban voltunk. Zoli nagyon frankó helyen lakik (bár a helyiek szerint egy gettó, de igazából tökre rendben volt), a legtöbb dolog ami első körben érdekelt minket, gyalog max 1 órára volt.
Zoli rögtön elvitt minket spagettipartyra ahol végre megpihentünk, söröztünk és megismertünk egy csomó jófej embert. Az 5 nap alatt extra sokat foglalkozott velünk, rengeteg hasznos tippet kaptunk, hogy mit nézzünk végig a városban és az országban. Sőt, még többet is, de a lényegi dolgokra azt hiszem, sikerült sort kerítenünk. Voltunk a Kék mecsetben, Isztambul Ázsiai oldalán, az Isztambul melletti gyönyörű szigeteken, bulizni teljesen üres és egészen telített szórakozóhelyeken, és persze az Aya Sofiában, ami a világ 7 csodája közül az egyik, és mint ilyen, rendkívül alkalmas karizom-erősítő gyakorlatok végézésére:
Isztambul egy 15-20 (ahogy számoljuk) milliós, Budapest-Szeged átmérőjű város, ahol laknak arabok és fehérek, muszlimok és keresztények, angolul remekül beszélő diákok és teljesen fogalmatlan gsm-boltosok, kacsák és sirályok, naponta ötször igen hangos müezzinek, a Blahán is rezidens indiánok, a kirakatban pitát gyúró öregasszony, valamint rengeteg, a város közepén a hídról horgászó ember. Van ázsiai és európai oldal (ld. Buda és Pest - közöttük a Boszporusz), drága sör és olcsó frissen facsart gyümölcslé és alapvetően egy hónapra elég látnivaló. Csak azt sajnáltuk nagyon, hogy nem beszélünk törökül, mert egy csomó érdekes emberrel beszélgettünk volna.
Végezetül egy a fő bevásárlóutcán készült kép az utolsó isztambuli esténkről, amikor jöttek a zombik és megették az agyunkat:
