Dáviddal első közös utunk Kanchanaburiba vezetett. Mivel szerencsénkre a Bangkok–Kanchanaburi utat az árvíz ellenére már megnyitották, a buszállomáshoz siettünk. Irányok után érdeklődve megálltunk egy taxis mellett, aki úgy döntött, elvisz minket az állomásra, ám különös módon, fizetnünk nem kellett a fuvarért. ?? :) :)

Néhány óra leforgása alatt megérkeztünk Kanchanaburiba. A Sam's River Raft House-ban foglaltunk szállást, ám térkép és helyismeret híján nem tudtuk merre induljunk el. Bizonytalanságunkon felbátorodva egy biciklis riksás hölgy felajnálotta, hogy elvisz minket. Próbáltunk kitérni a felkínált lehetőség elől, ám rábeszélőképességének - "I'm strong" –, csomagjaink súlyának, valamint vádlija méretének – melyet Beckham is megirigyelt volna - köszönhetően 20 perccel később már a méltán híres folyó partján lévő szállásunkon voltunk. :)

Az következő napokat a város megismerésének és a Híd történetének szenteltük. Az első napon egy hatalmas iskolához tévedtünk, melynek – egyenruhás gyerekek nyüzsgésétől és motorok dübörgésétől hangos – előcsarnokában ebédeltünk. A szülők motorral hozzák-viszik a gyerekeket, és alig akartam elhinni, mikor rájöttem, hogy az egy motorra jutó fők száma az esetek többségében meghaladja a kettőt-hármat! Délutánra megérkeztünk a JEATH War múzeumba, melynek kiállítása a Death Railway építéséről, valamint a második világháború itt zajló eseményeiről szól. Láthattunk korabeli bombákat, amiket nyitott szekrényekben tároltak, így bárki megtapizhatta őket. (Ez elég meglepő volt.)

Bár a szállásunk tökéletes helyen, a főutcától 2 perc gyaloglásra volt, a környéken található látványosságok eléréséhez már motort kellett bérelnünk. Méghozzá pirosat. :) Első úticélunk a Kanchanaburitól 60 kilométerre fekvő Erawan vízesés volt. Az oda-visszaút egyhangúságát az útszéli gyümölcsárusok, egy hatalmas gát és a széles, ám kacskaringós hegyi utak szépsége dobta fel. A motort a parkolóban hagytuk és gyalogszerrel vágtunk neki a természet igazi csodájának, a hét szintből álló Erawan vízesésnek. Rengeteg csuromvizes, fürdőruhás külföldivel talákoztunk a keskeny, csupán félig kiépített passage-on. Rövid és könnyű sétával hamar elértük az első szintet. Elragadó apró vízesések látványa fogadott minket, miként pajkosan egymásba fonódtak, mellettük pedig kikapcsolódni vágyó családok piknikeztek. A második szinthez már egy meredekebb, de szintén rövid séta vezetett. Az arra járókat a fákon ugráló kicsi majmok akrobatikus mutatványokkal szórakoztatták, akiknek egyébként agresszív étellopási szokásairól táblák sokasága hívta fel figyelmünket. A park tisztaságát szigorú szabályoknak köszönhette. Az második szint után elkobozták a turisták üvegeit, dobozait, palackjait – bármit, ami könnyen eldobható – és ezeket csak a kijáratnál kapták vissza. Az étel-ital fogyasztás az első szintet kivéve – mindenhol tilos volt.

A hét szintet sajnos időhiány miatt nem tudtuk bejárni, ám így is ellátogattunk négy különböző vízeséshez. Minden szint egyedülálló élményt nyújtott. A másodiknál időztünk a legtöbbet, bár szerintem ez annak volt köszönhető, hogy a Halak miatt nem mertünk belemártózni sokáig a tóba. Ezek a Halak tudniillik, amint lábat láttak, odaúsztak és szemtelenül elkezdték lerágicsálni az ember elhalt bőrrétegét. Nem fájt, csupán csiklandós érzést keltett és szokatlan volt. Én legalábbis nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy egy Hal – akinek még a nevét sem tudom – rácuppanjon a lábfejemre és elkezdje cincálni a bőrömet.

A harmadik és negyedik vízeséshez egy régi fahíd valamint rengeteg lépcső vezetett. Útközben egy kis kilátóhoz is elsétáltunk és néhány percig némán gyönyörködtünk a páratlan látványban. A hetedik szintet, a legmagasabban fekvő vízesést csak a legkitartóbbak érték el, hiszen másfél kilométer kemény túra vezetett fel a hegytetőre. Mivel a parkot még sötétedés előtt bezárják, négykor fájó szívvel, a többi turistával együtt elhagytuk a vízesést. A napnak azonban korántsem volt vége, hiszen este elmotoroztunk a híres-neves "Híd a Kwai folyón" fesztiválra.

Az aznap estét inkább gyenge előadásnak minősíteném, amit a rossz hangtechnika és az egynyelvű narráció csak tovább rontott. A csúcspont az volt, amikor megérkezett a vonat, pöfögött egyet, majd átment a túloldalra. Miután ott is jól kipöfögte magát, visszatért hozzánk, majd néhány perc múlva a mozdonyvezető elvezette a garázsba aludni, hogy jövőre ugyanígy "elkáprázatathassa" a népet. A műsor végén a tűzijáték kevés volt, ám élvezhető, de a híd kivílágítva szemkápráztató volt. A fesztiválon sátrat is állítottak, ahol fellépett a thai tinilányok bálványa, gondolom itthon SP-nek hívnák. Én is odarohantam a színpadhoz visítozni egy kicsit, de rém ciki lett volna ott maradni, így tovább álltam, hogy rózsaszínű szőrös lényekkel ropjam, akik valamit promotáltak. Vagy nem. A buli végén még rátaláltunk a dzsipekken "táncoló" lányokra is, akiknek munkásságát középkorú férfiak örökítették meg csorgadozó nyállal.

Utolsó előtti napunkon még ellátogattunk a Safari parkba, ahol egy ócska busszal körbevittek minket egy lepukkant rezervátum-szerűségen. Mikor már majdnem halálra untuk magunkat, megérkeztünk a zsiráfokhoz! Sem a természetfilmekből sem a Madagaszkárból nem derül ki, hogy a zsiráfok igazából a legjobb fej állatok a Földön. Az üvegtelen ablakakon keresztül ellepték a buszt, bedugták eszement hosszú nyakukat, és mindent összezabáltak, ami a szájuk ügyébe került. Leteperték a japán turistákat a földre (azon fetrengtem a röhögéstől), és bekapták a kezünket, mikor nyújtottuk feléjük a répát. :) Ja, ez egészen addig eltartott, míg meg nem jött a szarfej zebra, aki megharapta az egyik zsiráf, nevezzük őt Jenőnek, tehát a zebra, aki Lajos, megharapta a Jenő nyakát. Én még a túra végén simogattam kicsi leopárdot is a funky kedvéért, ami elmondhatatlanul csodálatos élmény volt. Dávid pedig megengedte, hogy megmasszírozza a pöcsét egy elefánt. :)

Kanchanaburiban tett látogatásunk után visszatértünk egy pár napra Bangkokba vízumot intézni és kicsit turistáskodni. Azokról az élményekről bővebben majd a következő cikkben olvashattok.