Ételmérgezésem napján biciklitúrán vettem részt Mianmarban az Inle tónál, s bár szoros kapcsolat e két esemény között nincs, be kell, hogy valljam, mindkettő megviselt.
Egyik este megismerkedtünk két szimpatikus belga – amúgy koreai ill. bangladesi származású – utazóval, akikkel a következő napra megszerveztünk egy közös biciklitúrát. Annak ellenére, hogy majdnem szívrohamot kaptam a hegynek felfelé tekerve, egész jó kaland volt. A hegytetőre érve egy kis templomot találtunk, megpihentünk és gyönyörködtük a kilátásban. Visszafelé úgy döntöttünk, megállunk egy helyi étteremnél és az intő jelek – üres vendéglő, poros asztalok - ellenére ott vacsorázunk. A magam részéről húst semmiféleképp nem mertem megkockáztatni, de gondoltam, paradicsomsalátával nem járhat rosszul az ember. Főleg, ha kettőt rendel...
Hazafelé menet még egy ideig egész embernek éreztem magam, de mire a szállodához értünk, már olyan rosszul voltam, hogy nemhogy két emeletet, de két lépcsőt sem tudtam megmászni. A szállodafőnök szerencsére rögtön a segítségemre sietett, beültünk a kocsiba és elhajtottunk a helyi orvoshoz, aki, miközben, röhögve seggbe szúrt egy hatalmas tűvel, bíztatott, hogy nem lesz semmi baj, nem én vagyok az első fehérember, pláne nem az utolsó, aki ételmérgezést kap feléjük. A váróteremben néhány percig még megszeppenve pityeregtem, de mikor a helyiek érdeklődésére válaszolva elmondtam, hogy épp most szúrták meg az ülőkémet, mindannyian felnevettünk. Kettőnk közül Dávid hősiesebben viselte az ételmérgezést, ő nem kapott injekciót, de neki is be kellett szednie azt a 3-4 különböző gyógyszert amit adott a dokibá.
A szállodában már mindketten teljesen készek voltunk, felváltva hánytunk és fetrengtünk (habár lehet, hogy csak én fetrengtem) és még egy gőzfürdővel is megpróbálkoztunk. Nem segített. Dávid másnap a pankrátorok fizikai képességeit felülmúlva útra kelt, hogy lemondja az aznapra tervezett hajóutat belga barátainkkal. Egy teljes napot pihenéssel töltöttünk, mivel másnap utaztunk volna vissza a fővárosba.
Nem volt túl bíztató jel, hogy az indulás előtt pár órával még arra sem voltam képes, hogy összepakoljam a táskámat. Nem volt mit tenni, mert a jegyünk már megvolt, eltaxiztunk a buszállomásra. Ám az első kisvárosnál (bizonyos Kalaw-nál) le kellett szállnunk a buszról, mert megtelt a hányózacskó (az út annyira rossz és kanyargós, hogy a jegy mellé jár zacskót is). Az első szállodában, amit megpillantottunk, leraktuk a táskákat és az orvosi rendelőbe siettünk. Innen rögtön a kórházba küldtek, mivel az orvosnő megharagudott ránk, mert meg mertük kérdezni, hogy orvos vagy nővérke-e. A kórházban felírtak nekem néhány bogyót, de másnapra nem lettem jobban és kihisztiztem, hogy hadd kapjak infúziót. Dávid visszavitt a kórházba, és mielőtt rákötöttek volna a sós vízre, hozzámbújt egy csomó mianmari nő, hoztak nekem takarót, párnát, melegítettek, simogattak. Akkor még nem esett le, de ők voltak a kórházban dolgozó nővérek. :)
A horrorsztori jól végződött, néhány nap alatt sikeresen kigyógyultam a mérgezésből. :) Szerencsére a reptérre is időben odaértünk, annyira időben - hajnali 5-kor, nyitás előtt - hogy az alvó portáson és rajtunk kívül egy lélek sem tartózkodott a reptéren... Hát igen, ez is csak Mianmarban fordulhat elő. Ételmérgezés ide vagy ida, az emberek őszinte, kedves mosolya és barátságos természete annyira különleges élményt adott, hogy nagyon nagyon szerettem ott lenni! Utólag kicsit sajnálom, hogy mindössze 12 napot szántunk az országra. Nem baj, majd hazafele bepótoljuk, ami a kimaradt! :)
