Magyarország-Románia-Bulgária-Törökország-Irán-Pakisztán-India-Sri Lanka-Thaiföld-Myanmar-Thaiföld-Malajzia-Brunei-Malajzia-Szingapúr-Indonézia-Ausztrália-Egyesült Arab Emírségek-Egyesült Királyság-Magyarország.
Erre járunk
2013. március 11-én hazaértem, fél évvel később Amanda is. A Google szerint kb. 69000 km-t utaztam összesen.
Trivandrumból Cochin-ba mentem, ami egy kellemes 4 órás út volt a vonat másodosztályának csomagtartóján. Tudjátok, ami van fenn az emberek feje felett, ahova a táskákat pakolják. (Nem a vonat tetején! Olyat igazából még nem láttam, majd talán Thaifölön.) Indiában egészen megszokott dolog a másodosztályon, hogy ha lenn már nincs hely, akkor felmásznak a csomagtartóra az emberek. Ilyen a kilátás fentről:
Megérkezvén riksára pattantam, és elvitettem magam Jesperhez, aki egy svéd-holland srác, akit CouchSurfingen találtam, és volt olyan jófej, hogy megengedte, hogy 2 éjszakát náluk aludjak, ha cserébe sütök neki és a lakótársainak néhány nutellás palacsintát :) Hát, szíves örömest sütöttem, plusz együtt töltöttük a Diwalit, ami a fény ünnepe Indiában, és ilyenkor petárdázni meg tüzijátékozni szokás.
A Diwali története az (figyelem: nem leszek történelmileg korrekt, én csak egy ... informatikus vagyok, nem egy ... tudós.) Szóval a Diwali történe az, hogy volt egy ilyen király Indiában, aki egy nagyon jó király volt és nagyon szerették a népek és nagy gazdagságban élt az ország amikor uralkodott, de aztán egyszer meghalt. Az emberek pedig azóta is ünneplik a szülinapját (vagy a haláláét, szóval valamelyiket), és kivilágítják a mindent, mert az a legenda járja, hogy a király szelleme azon a napon visszjön és járja az országot, és az emberek szeretnék, ha a király szelleme azt látná, hogy a népe továbbra is vidáman, gazdagságban él, és így boldogan megy vissza a sírba. No, és ezért.
Pere Laci és családja (Laci+Viki és lányuk Johanna aki Jojó), az Indiapass blog szerzői előttem mindössze 1 nappal indultak Indiába, viszont közlekedési eszközül a stoppnál valamivel gyorsabb repülőt választották, így jó 4 és fél hónappal előttem értek ide.
Közös történetünk ott kezdődik, amikor Viki az indiai vízumról keresgélt infókat, és a Google jóvoltából megtalálta a KT blogot. Mivel érdekesnek találta vagy mi, írt nekem, hogy ha erre járok, nézzek be hozzájuk, ők elvileg itt lesznek. Örülvén a megkeresésnek, eltettem a címüket, de akkor még elég távolinak tűnt India...
És az is volt. Mire én megérkeztem, ők már igen jól berendezkedtek Kovalamon (Kerala állam, Dél-India), egy igazi csudavityillót bérelnek, tök menő új építésű kertesházat 3 hálószobával (külön vendégszoba woohooo!), lapos tetőn medencével, körben pálmafákkal és nyugival, 5 percre a tengertől. Kovalam egy kis üdülő- és halászfalu, régebben csak halászfalu volt, de aztán ellepték a turisták is. A legközelebbi város Trivandrum, aminek a teljes neve Triruvananthapuram, malajalamul. Ezt a szót egy hét alatt meg lehet tanulni fejből, a malajalam pedig egy dél-indiai nyelv, kb. harmincmillióan beszélik és nagyon vicces kerekded betűket használnak az íráshoz, van köztük f*sz alakú is:
ക
A megérkezésemkor Laciék nagyon örültek nekem, és nem csak mert vendég lett a háznál, hanem mert egész nap egy jó kis "Old Monk" rumra vágytak, csak Keralában nehéz beszerezni; nekem pedig véletlenül épp lapult egy üveggel a táskámban, amit még Goán organizáltam nekik ajándékba. :) Volt nagy vígasság, el is fogyasztottuk az üveg felét pár sör kíséretében úgy hajnalig, "szegény" Jojó másnap nem is ment iskolába, mert nem volt, aki felébressze őt :)
A következő napokban elmondhatatlanul sok élményt és gondolatot kaptam Laciéktól. Egyrészt végre, Indiai tartózkodásom végére már rendben volt annyira a gyomrom, hogy nem lett bajom az indiai kajáktól, ők pedig gondoskodtak róla, hogy minden jó cuccot végigkóstoljak, amit csak a dél-indiai konyha adhat. (Meg a magyar, mert ettünk palacsintát, lecsót és tejberizst is!) És sajtot és szalonnát, fú.... amíg nem voltál egyszer sokáig távol a világ másik felén, valószínűleg nem érzed, hogy ezek a dolgok mennyire tudnak hiányozni, de én mondom: mint egy falat szalonna, pont úgy.
A másik dolog, amit megtanultam ez alatt az egy hét alatt, hogy India nagyon is élhető, ha megtalálod a helyed benne. Mielőtt Laciékhoz látogattam volna, nem tudtam elképzelni az életem Indiában. Most már el tudom. Igaz, egy csomó dolog van, ami nálunk magától értetődő, és Indiában gyakran nincs: közlekedési szabályok, meleg víz, tisztaság, biztonságos étel és iható víz, modern eszközök pl. mikró. De most megláttam, hogy cserébe Indiában van egy csomó dolog, ami meg nálunk nincs: könnyen megfizethető élet, barátságos, mosolygós, segítőkész emberek, alacsony adók, pálmafák és tenger, kókusz, banán a fákon stb stb.
A 7 nap igen változatosan telt: voltunk várost nézni, tengerparton chillezni, szörfözni, hatalmasakat kajálni, édesvízi hajókázni a New York Times egyik újságírójával, medencében pancsikolni; tanultam egy csomó hasznosat a búvárkodásról, a showbizniszről :), Elton Johnról, a tangáról és az életről :) Köszönök mindent a Pere családnak, őszintén.
Legközekebb áprilisban írok róluk, amikor jönnek meglátogatni minket Thaiföldön. :)
Búvárkodni azért király dolog, mert fizetnek neked azért, hogy egy gyönyörű trópusi környezetben élj, munka gyanánt mindennap hajókázz, úszkálj, emberekkel pofázz és közben egy csomó csodálatos dolgot mutogass nekik, amit gyakran akkor látnak életükben először. Nem egy olyan munka, amiből megszeded magad, de azt hiszem, sok ember gürizik igen sokat azért, hogy megkapja azt, ami itt a munkával már eleve vele jár. Hát, ezért tetszik a búvárkodás :) Funky, sunny, happy :)
Fura, hogy nem nagyon írtam erről a blog elején a céljaim között, de most összefoglalom, hogy hogy is néz ez ki, és hol tartok a projekttel.
Először is, aki nem tudná, immár 20 éve programozok számítógépeket, ebből 11 éve munka gyanánt is. Ez egy kicsit sok, épp ideje, hogy egy kicsit mást is csináljak, legalább erre az egy évre, amíg utazok. Utazni önmagában egyébként is unalmas lenne, ezért kitaláltam mindenféle dolgokat, amiket csinálni szeretnék, erről írtam a legutóbbi cikkemet. Viszont ez a búvárkodás-dolog, ez anyagilag is és időben is egy sok erőforrást igénylő vállalkozás.
Nézzük, mik is ennek a lépései
Egyrészt kell rá végtelen idő, de legalábbis jópár hónap -> Adott, hiszen utazgatok éppen.
Ki kell választani, hogy pontosan mit is szeretnél csinálni -> Szabadidős búvárkodást szeretnék oktatni PADI rendszerében, mert ezt világszerte elfogadják. (A szabadidős búvárkodás az az, amikor ilyen fura mellényben vagy, egy palack van a hátadon és lemerülsz kb. 1 órára maximum 40 méter mélységig a nagy kék vízbe bele.)
Miután a döntés megvan, el kell kezdeni: Első lépés a PADI Open Water Diver fokozat megszerzése -> Kész. :) 4 nap volt kb., iszonyúan élveztem, életemben először búvárkodtam.
Második a PADI Advanced Open Water fokozat -> Ez is megvan, 3 nap volt. Ezzel már 30 méterig merülhetek, az oktatás persze még messze van.
E.F.R. azaz elsősegély vizsga a továbbiak előkészítésére, és persze a biztonság végett -> Kész. 1 nap volt csak.
Rescue Diver fokozat: Hogy ki tudd menteni a haverokat a vízből, ha baj van. -> Ezt, és a következő szintet már lezsíroztam, hogy februártól megtanulom Thaiföldön. 4 nap lesz.
40 nyilvántartott merülés, hogy elkezdhessem a köv. szintet -> 13 megvan, a többi el van intézve Thaiföldön. 2 hét mondjuk.
Saját búvárfelszerelés megvásárlása -> Ez sajna drága lesz (150-200e ft), már előre szívom a fogam, de hát amit muszáj, azt muszáj :/
Divemaster, azaz mesterbúvár. Ezzel már ki szabad vinni újoncokat egyedül, megmutatni nekik a búvárkodás élményét, fogva a grabancukat. -> Ezt is elintéztem, Phuketen fogom csinálni januártól márciusig a Merlin Diversnél. Aki arra jár, majd látogasson meg :) 3 hónap.
100 nyilvántarott merülés, hogy mehessek az oktatóira -> ez is meglesz. (benne van a 3 hónapban)
Open Water Scuba Instructor: Ez az oktatói szint. -> Még nem tudom, hogy hol és mikor fogom megcsinálni, de kb. 1 hónap.
Master Scuba Diver Trainer -> Ez már csak egy kis lépés, fél hónap csak némi (sok) pénz. Ez az a szint, ameddig szeretnék elérni.
Eredetileg ezt az egész cuccot Thaiföldön és utána akartam megcsinálni, de aztán véletlenül összefutottam Gáborral, aki Goán búvárkoktató, épp nem volt tanítványa, hát gondoltam, egyrészt segítsük a magyarokat munkához, ne mást, másrészt a thaiföldi futószalagos búvárképzéshez képest (ahol rossz esetben 8 embert oktatnak egyszerre) így egyedül voltam egy tapasztalt oktatóval, hát mi lehet ennél jobb? Hát, az, ha még a víz is rendben van, lehet látni szép halakat meg minden. Na, ez Goán nem volt adott, elég szörnyű látási körülmények között tanultam, de úgy gondolom, ez még jól jöhet később, ha hasonló rossz viszonyok közé kerülnék egyszer (ami a közeljövőben nem valószínű, látva a thaiföldi képeket), akkor legalább nem lesz új a szitu.
Végül aztán be is tudtam segíteni Gáboréknak a búvárbázison egy hétvégére, így lett egy pár extra merülésem (immár délebbre, sokkal tisztább vízben!), ráadásul Gábor összehozott egy thaiföldi oktatóval emailben, aki ajánlott egy svájcit, akivel leleveleztem, hogy mehetek hozzájuk 3 hónapos gyakorlatra, sokat kell dolgozni és néha nehéz palackokat kell majd pakolásznom, de cserébe megkapom ingyen a Rescue Diver és Divemaster fokozatokat, amik egyébként kb. 250e ft-ba kerülnének. Ja, és kapok mellé vagy 100-150 extra merülést, és ezzel rengeteg gyakorlatot! Hát, örömmel elfogadtam az ajánlatot :)
Hát, itt tartok, a végeredmény csábító, a tanulás folyamata világos, a célok megvalósíthatóak. Szóval már csak idő kérdése, és oktatni fogok. :)
Írtam egy hosszabb szösszenetet a mountexes blogomra azokról a projektekről, amiket elterveztem az utazás alatt, és arról, hogy éppen hol tartok ezekkel a dolgokkal.
Akit érdekel, hogy miket tanultam az út alatt, vagy hogy hogyan lehet egy utazást "másképp" csinálni, nem csak az A-ból B-be jutásra és pihenésre koncentrálni, mint az sokak fejében - szerintem - él, az kattintson a kecskére:
Bombayben töltött utolsó napunkon ettünk valami "tipikus bombayinek" mondott utcai szendvicseket, este ittunk egy gint meg egy sört, aztán éjjel ettünk egy nagy adag fincsi tandoori csirkét.
Na, ezek közül valamelyik ölte meg a gyomrunkat. De főleg az enyémet. Reggel iszonyatosan másnaposan ébredtem, úgy éreztem, nem vagyok képes felkelni. Délig kellett kijelentkezni a szállásról, én fél12-kor még halott voltam. Ez viszonylag indokolatlan egy sör meg egy feles után. De aztán rosszabb lett. Elkezdtem ...hmmm hogy mondják ezt szépen... híg székletet üríteni. Tettem ezt átlag 6 és fél percenként déltől kettőig. Kettőkor taxiba kellett ülnünk, kimenni a Goára menő buszunkhoz. A buszra várván félóra alatt még 3x elmentem WC-re. Aztán elkezdődött a 16 órás busz-út. Gondolhatjátok.
Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy a gyógyszeres pakkomat, a pulcsimat és a téli sapkámat még behoztam a táskámból a buszba, amikor éreztem, hogy nem biztos, hogy könnyű lesz az út. Gyorsan lázat mértem: 39.4. Na, ez valamelyest megmagyarázta, hogy miért érzem magam pocsékul. 1 Kalmopyrin, 1 óra várakozás, 39.4. Mégegy Kalmopyrin, várakozás, 37.valami. Közben kb. 10 centis amplitudóval remegtem és bár rajtam volt a pulcsim meg a Judit nagy polárpulcsiját és a sapkámat is magamra vettem, nagyon fáztam. Mikor ezután megint visszament a lázam 39.4-re, akkor gondoltam, na, ennek a fele sem tréfa, gyorsan felhívtam Lászlót, akitől elkértem a Kála számát. Kála orvos, ő volt az első, aki eszembejutott, hogy bár távolról biztos igen nehéz diagnosztizálni a bajt, de az ő tanácsában megbízok. Azt mondta, vegyem le a pulcsikat, mert így túl sokat izzadok, valamint igyak meg végtelen mennyiségű vizet, hogy ne száradjak ki. Na, ez nehéz ügy volt, hiszen busz, ugye nem tanácsos sokat inni, mert akkor pisilni kell. Épp megálltunk a busszal pihenni, odamentem a sofőrhöz, hogy szóljak neki, szarul vagyok, sokat fogok inni, pisilni fogok, időnként meg fogom állítani a buszt, majd számítson rá. A sofőr nem beszélt angolul. Ez még hagyján, de a buszról senki nem beszélt angolul, sőt, a szomszéd buszról sem és az árusok sem a pihenőhelyen. Na persze a kettőmegkettőt még beszélték, de lefordítani, h rosszul vagyok, azt már nem. Úgyhogy gyorsan elactivityztem a sofőrnek a problémát, és reménykedtem, hogy megértette.
Továbbmentünk, őrült módjára elkezdtem magamba dönteni a vizet - mindeközben persze nem kicsit kellett volna fosnom - és időnként előrementem megállítani a buszt. Ez nem volt éppen magától értetődő. Indiában ugyanis úgy vannak a buszok és a teherautók, hogy a gyárból csak az alváz gurul ki meg kb. a műszerfal. Az, hogy aztán ebből az alapból teherautó lesz, vagy busz, és azon belül is, hogy fog kinézni, az egyedileg dől el, és egyedileg is épül meg. Na, ez a busz éppen úgy épült meg, hogy a vezető környéki 5 négyzetméter egy plexivel és fallal volt elválasztva az utastértől, a mi oldalunkon kilincs sem volt. Kinyitni tehát nem tudtam, a motorzaj miatt a sofőr nem hallotta, hogy kopogok. Villogtam a telefonommal, semmi. Végül visszasétáltam az ülésemhez és úgy döntöttem, belevizelek egy ásványvizes üvegbe, jobbhíján. Ez nem sikerült, mert nincs ebben nekem gyakorlatom, úgyhogy visszamentem a pilótafülkéhez és izomból elkezdtem ütni a telefonommal a plexit. Na, erre végre észrevett és megállt, én pedig hát nem részletezem, hogy mit műveltem az első szembejövő bokorral. Szóval így telt a 16 órás utazás, és mindezt még megfűszerezte az, hogy az út felében filmet néztünk. De nem akármilyen filmet, hanem a BODYGUARD című remek bollywoodi alkotást, amelynek lényege, hogy valaki 2 percenként beordítja, hogy MADAME! BODYGUARD!. Ezt a remek indiai buszunkon ráadásul úgy tette, hogy a hangerő csumán volt, a buszon pedig egyetlenegy hangszóró, nyilván egyenesen a mi fülünkre irányítva. (Nem túlzok, tényleg 1 db hangszóró volt, és geometriai pontossággal a tömegközéppontunkra nézett) A hang pedig a max hangerő miatt széjjel volt torzítva. Szerencsétlenségemben valami zsebemben talált apró papírdarabokat rágtam össze és tömpöcöltem a fülembe, hogy egy kicsit tompítsam az érzést. MADAME! BODYGUARD!
Találtam nektek trailert. Így nem lázasan 4 és féllel kevésbé rossz, de ha felnyomjátok a hangerőt maxra, azért az segít átérezni :)
Végül aztán rengeteg flakon víz, több busz-megállítás és sok-sok óra után megérkeztünk Goára, ahol sebtiben elszaladtam WC-re egymás után 2x (Judittal felváltva, mert azért ő sem volt tökéletesen), majd mégegyszer az utcán, és közben arra gondoltam, hogy egészen jól leküzdöttem azt a parámat az út során, ami még otthon volt, hogy ha koszos volt a WC vagy nem volt, akkor inkább napokig tartogattam, mint hogy elmenjek ilyen rossz körülmények közé. Hát, most már gyakorlatilag bármilyen vízszintes felület megfelelt, ahol voltak falevelek (papír helyett)
Goán hívtunk dokit, megnézett, adott gyógyszert 5 napra, előírt diétát, én meg feküdtem. 5 nap után pedig tökjól voltam, és azóta úgy tűnik, mindent kibír a gyomrom. De azért vigyázok. :)
