Időrendiségünket kissé felborítva egy rövid élménybeszámoló következik malajziai "vízumfutásunkról." A hiányzó cikkeket igyekszünk hamarosan pótolni, szerencsére csak másfél hónapos lemaradásban vagyunk. :)
Mivel Phukettől (házikó) Penang (új vízum) kb. 700 km-re található, úgy döntöttünk, hogy stoppal vágunk neki az útnak. (Meg buszjegyet sem nagyon akaródzott venni.) Az eltervezett reggeli hatos indulás helyett fél tízre értünk a főútra. Uppsz. A motorunkat a Tesco parkolójában hagytunk, amit három nappal később ugyanott, érintetlenül megtaláltunk. :) "Malaysia" táblánkkal sikeresen felhívtuk magunkra a figyelmet, sokan mosolyogtak és integettek nekünk. Nem sok ideje állhattunk kinn, mikor megállt nekünk egy busz. Egy thaiul megírt levél segítségével kommunikáltunk a buszsofőrrel, amiben az állt, hogy nincs pénzünk buszra, sokat segítene, ha az illető, aki olvassa a levelet, elvinne minket egy darabon stb... Legnagyobb meglepetésünkre intett, hogy szálljunk fel a buszra és foglaljunk helyet. Eleinte attól féltünk, nem értette, hogy mit szeretnénk, de ingyen és bérmentve, sőt, ajándék vízzel eljutottunk a határhoz legközelebbi nagyvárosba, Hat Yai-ba. Mikor leszálltunk, a sofőr megkérdezte, merre megyünk tovább, mondtuk, a határhoz, erre megint intett, hogy szálljunk vissza a buszba, mert a thai-maláj határ a busz végállomása. :) :)
Készítettünk képet a határ thai oldaláról. Életemben nem láttam még ehhez fogható, leginkább zsibvásárra hasonlító határátkelőhelyet.
A határnál sajnos két nap túlmaradásért kifizetettek velünk fejenként 1000 baht-ot - kb. 7500 forintot, - ráadásul a hosszas papírmunka miatt ránk sötétedett, mire átértünk Malajziába. Dávid elég szkeptikus volt az esti stoppolást illetően, de legnagyobb szerencsénkre olyan 8 körül felvett minket egy kínai-maláj hölgy, Suzanne, aki egészen a célállomásunkig vitt minket. Persze csak azután engedett be a kocsijába, miután megbizonyosodott arról, nem drogot árulni vagy fogyasztani jöttünk az országba. Suzanne egyébként egy ötvenes éveiben járó hölgy, aki körbeutazta a világot, s mindenhol 5 csillagos szállodákban szállt meg, ám az országokról mindössze a fővárosok neveit sikerült megtanulnia. Ennek ellenére nagyon jófej volt, kíválóan beszélt angolul és sok személyes történetet osztott meg velünk.
Három óra autókázás után elértük Penangot, onnan még egy bő másfél óra volt, mire megérkeztünk Ibrahimék házába. (CouchSurfing :)) Elég forgalmas volt az este, rajtunk kívül ott aludt még David és Kiki, két nagyon szimpatikus utazó, akik Indonéziába mentek fákat ültetni és világot menteni. :)
Reggel, mielőtt búcsút intettünk Ibrahimnak, megadta egy jóbarátja, Juszuf számát. Juszuf, aki egyébként Ede :) (igen, magyar!) szintén nagy vendéglátó hírében állt, felhívtuk és megbeszéltük, hogy náluk töltjük az estét. Aznapra pedig mindössze egy feladatunk volt: thai vízumot szerezni. Nem tudtuk pontosan, merre van a követség, és mivel csak sejtettük, hogy a busz valamerre arra visz, ezért Dávid a megálló mellett szóba elegyedett egy kínai-maláj férfival. A párbeszéd vége így hangzott: Ne menjetek sehova, 20 perc múlva visszajövök, elviszlek titeket a belvárosba. Hm. :) Jó, gondoltuk, vesztenivalónk nincs, ha addig nem jön a busz (ami nem jött) elmegyünk vele. 20 perccel később reggelivel a kezében visszatért (üccsi és kex) és szavával ellentétben nem a belvárosba, hanem konkrétan a thai követség bejáratához vitt minket. Hű. Sofőrünk egy nagyon szimpatikus, értelmes, angolul tökéletesen beszélő férfi volt. Útközben kérdezehettük bármiről, szivesen mesélt nekünk a maláj belpolitikáról, a családjáról, a vallási különbségekről, a különböző csoportok egymás iránt való tiszteletükről és elfogadásukról. Malajziában egyébként a kínaiak dominálják a gazdaságot, de ezért senki nem mérges rájuk. Sőt, az is elképzelhetetlen, hogy valakit elküldjenek Kínába csak azért, mert kínai. Malajziában az lehetsz, amit örököltél, vagy ami szeretnél lenni, nincs feszültség. Sőt, egész Penang kínai díszbe borult a kínai újév tiszteletére. Ebből tessék tanulni!
A thai követségen könnyű dolgunk volt. Csak felmutattuk a hamisított Air Asia jegyünket, kifizettük a vízumdíjat és délutánra már be is ragasztották az útlevelünkbe a vízumot. Estére, miután átbuszoztuk a fél szigetet, megérkeztünk Juszufékhoz. Juszuf és felesége négy fiúgyermeket nevel Malajziában, és épp egy svájci, háromgyermekes családot hostoltak, mikor becsöngettünk hozzájuk. Gyerekkáosz. :) Az esténk hogymáshogy, mint szuperjól alakult, és ezúton is szeretnénk Nekik mindent megköszönni!
Másnap az indulásunkhoz hasonlóan, kilenc körül indultunk el. Először buszra pattantunk, ezzel elmentünk a belvárosig, innen pedig ingyen komppal elhagytuk a szigetet. (A komp csak a szigetről ingyenes, odafele fizetni kell.)
A kompállomásról egy perc sétával elértük a buszállomást és a pénztáros srác – akibe a világ összes segítőkészsége beleszorult – elintézte nekünk, hogy a busz, amire felszálltunk, az autópálya mellett tegyen ki minket, x km-nél, y elágazás előtt. Még egy kicsit kavarogtunk, mire megtaláltunk a tökéletes irányt, a tökéletes stoppolási hellyel, de miután meglett, 15 percen belül fel is vett minket egy pick-up-os. A srác nem nagyon tudott angolul, de szimpatikusok voltunk neki, ezért ahelyett, hogy addig vitt volna minket, amíg az neki is irányba van, egészen a határig furvarozott, ami neki kb. 50 km kitérőt jelentett. Nemsemmi. :) És újra Thaiföldön voltunk! Elsőnek egy újabb pick-up-os állt meg nekünk. Néhány kilométert utaztunk a kocsi hátsó nyitott csomagterében. Király volt, ahogy a hajunk lobogott a szélben és közben sütött rank a nap. :)
Ezután hamar megállt nekünk egy vígan csacsogó thai nőkkel teli kisbusz, ami elvitt minket egészen Hat Yai-ba. Életemben először ekkor beszéltem thai-ul, thai embereknek. Akik megértettek. :) Ezek után már zökkenősebb utunk volt. Sokan megálltak nekünk útbaigazítást adni, de vagy nem értették, hogy merre akarunk menni, vagy mindenáron a buszhoz szerettek volna minket terelni. Ez még bárkivel megtörténhet, de bármiben fogadok, hogy egyik stoppos ismerősünknek sem kínált még fel pénzt autós. Úgy történt, hogy felvett minket egy fiatal pár és szerintünk mi lehettünk az első stopposaik. Ezt onnan tudhatjuk, hogy még ők érezték magukat kínosan, hogy csak egy rövid darabon tudtak elvinni, és kiszálláskor felkínáltak a Dávidnak 100 baht-ot - kb. 750 ft, vacsora 2 fő - nehogymár pénz nélkül legyünk. Dávid nem fogadta el, én pedig addigra már kimásztam a kocsiból. Bezzeg ha rajtam múlt volna... Sétáltunk egy darabig az út mellett, mikor megállt nekünk egy autós, és ránkszólt, hogy stoppoláshoz nem vagyunk jó helyen és majd ő elvisz minket a főútra. Alig fértünk el a szerszámaitól és mindkettőnknek az anyósülésre kellett bemásznia, de szerencsére csak kb. 1 percet kellett nyakfájdító pózban ülni. Megköszöntük a segítséget, és nem sokkal később már légkondis, kényelmes kisbuszban ültünk Phatthalung felé száguldva. A sofőrt elég nehéz volt rávenni, hogy vigyen el minket, de nehéz volt nekünk nemet mondani. :) Időközben eleredt az eső, sőt, egész nagy vihar is volt, és mire a városba értünk, úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Esőkabátot húztunk, és kiálltunk az útra. Kemények voltunk. :) Néhány perc múlva megállt egy kisbusz, egészen Trangig elvitt minket, közben hol viharban utaztunk, hol verőfényes napfényben. Trangba érve már besötétedett, így két választásunk maradt: vagy ott alszunk és másnap továbbstoppolunk, vagy kifizetünk fejenként 240 baht-ot a nagybuszra, ami onnan még 4 óra alatt elvisz minket a Tescohoz. Este 1/2 12-re már a házikónkban voltunk.