Hikkaduwa után még volt kb. 1 hetem Srí Lankán, hogy megnézzek a tengerpartokon kívül valami mást is az országból. Kandy mellett döntöttem, ami nem cukorka, hanem Srí Lanka második legnagyobb városa, Colombotól 120km-re, fenn a hegyekben. Kecskemét méretű (kb. 100.000 fő), nagy tó van a közepén, annak partján múzeum, amiben Buddha fogát őrzik. Fura nekem az a vallás, ahol templomot építenek egy csávó fogának, és eléggé ellentétben áll azzal, amit a vipassana kurzuson Buddháról lefestettek, de hát ha a népnek ez kell, ám legyen. Én inkább csak a tavat néztem meg, a templomot kihagytam.
De ne szaladjunk ennyire előre! Mert ami sokkal, de sokkal érdekesebb, az az, ahol laktam. CouchSurfinggel kerestem szállást, és Benjamint dobta a gép, aki egy keresztény családból származó ifjú (ezért van bibliai neve), Kandy szélén laknak a szüleivel és a húgával egy nagy hegy oldalában, egy egyszerű, de aranyos kis házban. Rögtön feltűnt az adatlapján, hogy ő egy CouchSurfing ambassador, azaz elég keményen részt vesz a közösségi életben, ráadásul valami több, mint 100 visszajelzés volt az oldalán, ami azt jelenti, hogy rengeteg embert fogadtak már az otthonukba. Szóval én voltam a száz(kétszáz? háromszáz?)sokadik vendégük.
Benjaminék voltak az eddigi legfurcsább - de nagyon pozitív - couchsurfinges élményem. Az ő felfogásuk az, hogy ők nem egy szálloda, ami szállást ad embereknek és kész; az ő vendégük a család részévé válik arra a pár napra-hétre, amíg náluk lakik, azaz segítsen be a ház körül meg ilyesmi. Ez rögtön megmutatkozott: amikor megérkeztem, Benjamin anyukája üdvözölt, megmutatta a házat, majd megkérdezte, éhes vagyok-e. Mondtam, hogy hát igen, tulajdonképpen vacsoráznék. Erre mondta, hogy jó, akkor hozzak a boltból rizst, kókuszt, ..., ..., apuka majd elkísér, megmutatja, hol a bolt. Úgyhogy apukával lementünk a boltba (ő is beszél angolul, de eléggé nagyot hall, ezért nem igazán tudtunk beszélgetni), hoztunk mindenfélét (én fizettem), majd Benjamin anyukája nekiállt főzni, közben pedig kérdezgetett, hogy mennyit tudok a Srí lankai konyháról, és elkezdte magyarázni a dolgokat főzés közben. Csomót tanultam. Utána vacsoráztunk:
Vacsora után mindenki elmosta a kis tányérját, beszélgettünk, aludtunk. Így teltek a napok. Megtanultam, hogy a banánpálmát évente újra kell ültetni (1 év alatt nő több méter magasra!), de ezt az év bármely szakában megteheted. Ha folyamatosan ültetgetsz, akkor egész évben lesz banánod. Tadamm. Megtanultam, hogyan kell kókusztejet csinálni kókuszból, és egy csomó Srí lankai kaja összetételét. Ha nem is tudnám őket megcsinálni, mert nem írtam fel a recepteket, de még így is sokkal közelebb kerültem az ételeikhez.
A Benjaminéknál töltött pár napom legizgalmasabb eseménye egy halálközeli élmény volt, ami a közeli dzsungelben ért. Röviden az történt, hogy megkérdeztem Benjamint, merre érdemes túrázni a környéken. Mondta, hogy menjek fel a hegyre, aminek az oldalában a házuk van, az szép egész napos túra, ha körbe, a hegy másik oldalán akarok lejönni. 1200 méteres csúcs, alulról nézve szépnek tűnt, a tetején adótoronnyal mint jól látható céllal, mondom oké, megnézem. Úgyhogy reggel bepakoltam sok vizet meg banánt, felvettem a zárt cipőmet és a hosszúnadrágomat a 40 fokban (a kígyók-békák stb. miatt Benjamin mindenképp javasolta ezt), és elindultam felfelé a hegyre. Kb. 2 óra alatt fel is értem a tetőre, ahol kajáltam-pihentem egy kicsit, és beszélgettem a toronyban dolgozó srácokkal.
Aztán továbbindultam, hogy akkor keresek egy alternatív útvonalat visszafelé. Találtam is, sárga nyilakkal volt jelezve végig az út, azok mentén indultam lefelé a hegyről, be az erdőbe. Viszont párszáz méter után egy ponton elvesztettem a nyilakat (Benjamin szólt előre, hogy el fogom veszteni őket úgyis, de majd megtalálom), és csak mentem tovább lefelé, mondom, hát amíg lefelé megyek, nem lehet baj. Hát, de. Merthogy a dzsungel nagyon sűrű volt, nem volt macséta/kard nélkül mindenütt áthatolható, és nem lehetett belőle kilátni. Végül egy óra bolyongás után találtam egy tisztább területet, ahonnan ki tudtam nézni, hogy merre van valami falu, vagy bármi... Eredmény: semmi. Csak erdő körös-körül. Nálam volt a tavaly karácsonyra kapott kis katicás iránytűm, úgyhogy láttam, hogy kb. merre megyek és merről jöttem, de úgy éreztem, innen már nincs értelme továbbmenni. Úgyhogy sarkon fordultam és nyakamba vettem a hegytetőt ismét. 1 óra volt előtte lejutni, eddigre már elfogyott a fele vizem és már kicsit fáradtak voltak a lábaim, úgyhogy kicsit paráztam, hogy ha nem találom meg a hegytetőt, még a végén rám sötétedik és felfal valami vadállat.
És végül a gyors happyend: felértem a hegytetőre nem messze a toronytól, visszasétáltam és pár karcoláson kívül teljes épségben hazaértem :) Tanulság: dzsungelben csak okosan, sok vízzel, nem egyedül és lehetőleg GPS-szel, térképpel.
Akit érdekelnek a képek a túráról, itt van egy kis útleírás, amit Benjaminnak készítettem.
Az utolsó két napomra búcsút intettem Benjaminéknak és visszabuszoztam Colomboba. Az úton egy bácsival beszélgettem, aki angol fordító volt, és emiatt nagyon jól beszélt angolul, sokat mesélt Srí Lankáról, és volt egy aranyos unokája.
Colomboban újra CouchSurfingeltem. Egy Isuru nevű, velem egyidős srác volt olyan jóarc, hogy befogadott az otthonukba két éjszakára. A család überjófej volt: az apuka üzletember, Isuru is vele dolgozik közösen egy cégnél, az anyuka tündéri, mint a kisfiára, úgy főzött rám két napig. Az apukának volt egy hosszú ideje felgöngyölítetlen romániai kapcsolata, amit Betty, egy erdélyi ismerősöm segítségével sikerült megoldani, úgyhogy mindenki boldog volt, sőt, lehet, hogy még egy kis honlaptervezős munkát is adnak nekem a cégnél januártól. Hamarosan kiderül. Egyébként ebben a menő házban laktak Isuruék:
Végül felszálltam a repülőre, hogy találkozzak Amandával (aki a csajom) Thaiföldön, de Srí Lankát imádtam, mindenképp vissza fogok jönni ide még.
