Kopottas Targonca 2012

Sziasztok!

Már sok-sok hónapja akadozik a blog, és amikor írok, akkor is inkább erőfeszítés, mint élvezet, ezért úgy döntöttem, itt kell abbahagyni.

Köszönöm a sok lelkesítást mindenkinek, aki lelkesített; köszönöm a fordítást azoknak, akik segítettek fordítani az angol verziót; köszönöm az anyagi támogatást azoknak, akiket megillet, annakidején ez rengeteget segített; valamint köszönöm az utazást Juditnak és Amandának.

Az utazás kapcsán még millió embernek tartozom köszönettel, akik felvettek, vendégül láttak, megmutatták az országukat stb. Köszi mindenki :)

Lehet, hogy még dobok fel egy-két galériát később, de nem ígérek semmit. Szeretném letudni ezt a kötelességet, aztán lehet, hogy ettől több kedvem lesz felrakni ezt-azt. Vagy lehet, hogy nem.

Remélem, a blog.hu még sokáig létezni fog és megtartják a blogot az archívumban, így aki utazni vágyik ezekbe az országokba, az majd rálel sok idő után is és hasznos infókat talál. Ha további segítség kell, a kontaktom itt van jobbra, keressetek nyugodtan.

Azt hiszem, ez az egyetlen post a blogban, amely nem tartalmaz képet. :)

Puszi/pacsi

Dávid / Büki / Béla

Szeptember végén megjöttünk Cairnsbe, kivettünk egy kis szobát, és dolgozunk meg élünk, mint hal a vízben. Hétvégente bérelünk kocsit és kirándulunk a környéken, pár nap múlva teljes napfogyatkozást fogunk nézni, pont itt lesz felettünk :), decemberben pedig ha addig sikerül elég pénzt keresnem, megcsinálom a búvároktatói vizsgát.

Ausztrália nagyon szép és változatos, az emberek csudálatosan kedvesek, minden tiszta és nem vészesen drága, van a boltban tejföl, paprika, magyar szalámi, olcsó sajt (végre!), úgyhogy tudunk csinálni paprikáskrumplit, gulyást és egyéb jó dolgokat. Mondjuk azért van néhány durvaság, pl. gyakran csak bio-paradicsom van, aminek 3000 ft kilója.

Cairns bár a tengerparton fekszik, de a tenger az apálykori nagyon alacsony vízállás, a krokodilok, a halálos csípésű medúzák és szintén veszélyes stingray-ek miatt nem használható fürdésre, úgyhogy helyette építettek egy hatalmas medencét a parton, ahol mindenki kiélheti magát:

Amanda például ide jár kedd reggelente vízi aerobicra. Minden napra van legalább egy közösségi sporttevékenység: jóga, boksz, zumba, falmászás stb, ezekhez minden felszerelést biztosítanak, és bárki jöhet, ingyen.

A hétvégi kirándulásokról meg egyéb érdekességekről ingyekszem hamarosan feltenni egy galériát, de mint látjátok, nem megy mostanában jól a blog-írás. :/

Végül a terveinkről: február végén átruccanunk Új-Zélandra, hogy beteljesedjen az útiterv, majd március közepén Amanda visszamegy Melbournebe dolgozni egy kicsit, én pedig egy Sydney-London maratoni 24 órás repülőút keretében hazatérek Európába, majd hamarost Magyarországra. Amanda majd jön utánam pár hónappal később, ha már sok pénzt keresett :) Egyelőre ennyi. Ez meg egy qrvanagy termeszvár:

Eddig jól megy. Darwinból kezdtünk stoppolni tegnapelőtt, megnéztük Gyuri barátomékat Katherineben, most pedig Daly Watersben vagyunk, ami egy olyan hely, hogy 180 kilométeres körzetben semmi sincs, egy sátorban alszunk, de van áram és 4G-s (aki nem érti: nagyon gyors) internet. Itt fürödtünk útközben:

Az első, aki megtalálja a Hi-way inn-t Ausztrália térképén Daly Waterstől 4km-re délre és street view nézetben elolvassa, mi van a nagy táblára írva, az kommentelje be a google maps linket és kap virtuális kengurupörköltet. :)

Addig mi stoppolunk tovább.... :)

Remekül vagyunk, megérkeztünk a kenguruk földjére, a majd' 1 év rizsfogyasztás végét megünneplendő rengeteg európai ételt belapátoltunk, voltunk vízicsúszdázni és geocache-elni (aki nem tudja, mi az: túrázni), gyönyörűszép helyen lakunk sok új baráttal:

A környéken rengeteg szebbnél szebb nemzeti park, amiből semmit sem fogunk látni, mert nincs autónk és nincs is pénzünk autóra, de annyi biztos, hogy nagyon furcsa állatok élnek Ausztráliában, pl. galambok helyett ilyen 15 centis csőrű, tyúk-magasságú, csak vékonyabb madarak sétálnak itt. Találtunk hatalmas pókot meg a szállásadónknak van 5 kígyója. Szóval jó helyen lakunk. És van magyar szalámi a boltban:

Holnap pedig továbbállunk stoppal, hogy meglátogassuk Gyuriékat, akik mindössze 300km-re vannak tőlünk és nemsokára mennek haza Magyarországra. Aztán továbbstoppolunk Cairnsbe, ami 3000km-re keletre van innen. Onnan jelentkezünk. Ja, és ma voltunk horgászni:

Továbbra is szándékunkban áll behozni az elmúlt 5 hónap lemaradását, viszont ma úgy döntöttem, írok egy rövid helyzetjelentkezést, nehogy valaki azzal jöjjön, hogy az emlékeink mögé bújva elsunnyogjuk a jelenidőt.

Először is, a Gili-szigeteken vagyunk, ami Indonéziában van, közvetlenül Bali mellett. Bali egy nagyobb sziget, keresztbe mondjuk akkora, mint Pestről Szeged. A Gili-szigetek, ahol most vagyunk, ezek meg három darab szigetecske egymás mellett, darabja mondjuk akkora, mint Mosonmagyaróvár. Csak kevesebben laknak itt, és több a turista. (De ez utóbbi szerintem csak a pálmafák meg a tenger miatt van, amúgy Mosonmagyaróvár is pöpec hely.)

A búvárkodást lecseréltem freedivingra, ami azt jelenti, hogy most nincs a hátamon búvárpalack, hanem veszek egy nagylevegőt és sutty le a vízbe. Na, ezt csináltam ma, és sikerült is leúsznom 18 méter mélyre, ami személyes rekord :) Holnap lesz rövidke tanfolyamom második és egyben utolsó napja, amikor további légzéstechnikákat meg hasonlókat fogok gyakorolni.

Amanda közben a múlt héten elkezdte a búvárkodást, így néz ki búvárszerkóban:

Ha közelről megnézitek a képet, feltűnhet, hogy Amanda lábán nincsen szandál! Kérdezhetnétek, hol van Amanda szandálja. Hát, az úgy volt, hogy jövök haza előző este a boltból, egyszercsak azt látom, hogy nincs meg az Amanda szandálja az ajtónk elől a kis hotelünk erkélyén. Keresgélem mindenfelé, nincs meg, sőt, a ruhaszárítónk is eltűnt a ruháinkkal. Amanda is kijön, nézelődünk-gondolkodunk, aztán egyszercsak az erkélyünk alatti rizsföldön mintha valami folt világítana. Kapom a zseblámpámat, na ott van a rizsföld közepére lek*rva a ruhaszárítónk. (???) Kisvártatva jött a hotel tulajdonosa és segített visszaszerezni a ruhákat, de a szandál eléggé esélytelennek tűnt. Nem tudom, láttatok-e már rizsföldet, de leegyszerűsítve olyan, mint egy sekély mocsár, amiből fű nő szép egyenes sorokban. Így néz ki éjszaka, zseblámpával megvilágítva:

Szerencsére a történet - csodával határos módon - jól végződött, itt a haversrác, ahogy épp megtalálja Amanda szandálját rögtön a merülés után:

Magic. Hogy hogy kerültek oda a cuccok, azt azóta is homály fedi. Mi 1 órával azelőtt még láttuk őket kinn, aztán benn voltunk (és nem hallottunk hangokat kintről), közben a szandi elkószált.

Miközben mi ilyen módon póruljártunk, a balinézek nagy nemzeti ünnepükre készültek, aminek most internet híján nem tudom a nevét, de 210 naponta van, 10 napig tart és ilyen hatalmas bambuszokból készült cuccokat raknak ki az utcára. A metódus a következő: 1. Fogják a hatméteres bambuszt. 2. Egy egész napig díszítik egyéb növény- és ruhadarabokkal. 3. Vésővel és egyéb pattintott szerszámokkal törnek egy lyukat az aszfaltba a ház előtt (ha még nincs). 4. Beleállítják a bambuszt, hogy végül ilyen legyen:

Hát ennyit mára Baliról és a Gilikről. Most még szűk 10 napot itt leszünk és freediveolni meg szörfözni fogunk valamint élvezzük az olcsó jégkrémet, aztán 12-én irány Ausztrália, ahol újabb kalandok várnak ránk az eddigi árak tízszereséért. Ez utóbbi miatt érzett aggodalmát Amanda egy oroszlánból készült vonatban próbálja kompenzálni:

Mianmarba tett látogatásunk után egyenesen visszarepültünk Bangkokba, ám az eredeti útvonal helyett (Kambodzsa, Vietnám, Laosz), úgy döntöttünk, Thaiföldön maradunk. Bangkok legturisztikusabb utcája, a Khao San Road mellett laktunk, így nekünk is kijutott az állandó pörgésből és zsivajból. :)

Pár nappal később, egy 16 órás buszúttal és egy könnyen jött stoppal a hátunk mögött, megérkeztünk Phuket szigetére. Háromnapnyi keresgélés után rátaláltunk A házra :) és kezdetét vette egy újabb fejezet utazásunk történetében.

Phuketi életünket nem csupán a puding próbája (a.k.a. első, igazi együttélésünk) tette izgalmassá. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb egy számomra teljesen ismeretlen környezetben (Phuket 80%-a muszlim), valamint lehetőségem nyílt eddig elmaradt skillek elsajátítására és gyakorlására is. Mikor 2011. december 25-én beköltöztünk a lila házikónkba, frissen sült élettársként rájöttem, ha nem tanulok meg például mielőbb főzni, akkor mindennap tejberizst és palacsintát fogunk vacsorázni Dávid jóvoltából! :) Ehhez rögtön két skillt kellett elsajátítanom.

1. Megtanulni motorozni. Másképp hogy jutok el a két saroknyira lévő Tescoba? ("Gyalog" - válaszol egy hang a fejemben, bár erről nem veszek tudomást.)

2. Megtanulni valami ehetőt varázsolni abból, amit a Tescoban megveszek.

A motorozást sokkal hamarabb elsajátítottam, mint a főzés tudományát. Dáviddal mindössze néhány napot gyakoroltunk. Először egy hatalmas üres parkolóba vitt, majd miután onnan kiűztek a szekusok, egy elhagyatott focipályán toltam a nyolcasokat, a kis ívben kanyarodásokat és a többit. A főzéshez is kaptam ám segítséget. Édesanyám kézzel írott receptkönyvét még otthonról hoztam, nagymamám pedig volt olyan aranyos, hogy mikor már Thaiföldön voltunk, elpostázta nekem Horváth Ilona szakácskönyvét. Mikor már kisujjból főztem a zöldborsós-paprikás csirkét krumplipürével, megpróbálkoztam a thai konyhával. Egyik nap megkértem a szomszéd csajszit (aki nem beszél angolul), hogy jöjjön át és készítsünk el együtt néhány egyszerűbb fogást. Először elmotoroztunk a közértbe hozzávalókért, majd mindent alaposan dokumentáltva, elkészítettem életem első thai fogásait.

Míg én szorgalmasan főztem, Dávid az ideje nagy részét búvárpalackok töltögetésével és halak nézegetésével múlatta. :) Aztán egy hónap munkakeresés után rátaláltam egy orosz magánóvódára a városunkban. Bizarr, de Phuketen annyi az orosz turista és bizniszman, mint bölcsész a Szabóban vizsgák idején.

Reggel 9-től este 6-ig tanítottam a gyerekeket angolra, amiért cserébe pénzt és orosz nyelvtudást kaptam. Előbbit a főnöktől, utóbbit a gyerekektől: ülj le! (szagyisz), moss kezet légyszi! (rucske pazsalszta), én akarok! (ja chacsu), és hogy jó reggelt (dobre utra).

Szerencsére a Phuketen töltött időnkent nem csupán a munka és a tanulás jellemezte. Rengeteget motoroztunk, snorkellingeltünk, kajakoztunk, barátokat fogadtunk, halálra zabáltuk magunkat és egyszer-kétszer becsiccsentettünk. :) A következő rövid történetben pont egy ilyen esetet szeretnék elmesélni. :)

A történet úgy kezdődött, hogy Amai indiai barátunk pár napos látogatásra érkezett hozzánk. Az incidens napján a délelőtti órákat a tengeren töltöttük, s mivel otthon ebédeltünk, áthívtuk Dávid egyik búvártársát, Jean-t is. Az ebéd jól sikerült, a sütemény vaniliás volt és a délután fényét a sörösüvegek vidám koccintása emelte. Az első kört még én hoztam, ám amikor az elfogyott, a srácok felpattantak a motorra - hárman egyre! - röhögve elindultak, hogy hoznak sört és csodák csodájára: odataláltak, visszataláltak és még sör is volt náluk. A házban mindenki elfoglalta méltó helyét: Dávid a földön fetrengett, a srácok a kanapén voltak szétesve én meg a konyhában szorgoskodtam, mert, bármilyen meglepő: megéheztek. Vacsi után úgy döntöttük, hogy lemegyünk a partra labdázni. Három motorral indultunk, de kettővel tértünk vissza. Ebből is csak egy volt a miénk. Erről bővebben kicsit később. A parton addig fociztunk, míg ránk nem esteledett, illetve helyesbítek, ameddig mindhárom srácnak sikerült valamijét elveszítenie. Jean napszemüvegestül rohant a vízbe egy kerge labda után, Amai a motorkulcsát vesztette el, mert szimplán lúzer, Dávid pedig a lakáskulcsot és a motorkulcsot. Bár sokan segítettek a keresésben, nem találtunk meg semmit. A keresés eredményét Jean szomorúan elújságolta két thai lánynak, akik ezek után kedvesen felajánlották, hogy segítenek nekünk a hazajutásban. A srácok, aznap már másodszor, felültek egy motorra, míg én a két thai lány között foglaltam helyett. (Dávid nagy szomorúságára, ugyanis ő szeretett volna odaülni, de a lányok nem engedték meg nekik, haha. :)

Hazaérve, kulcs hiányában, így próbáltunk bejutni.

Jean: "Törjük be az ajtót!" És abban a szempillantásban rárontott az ajtóra... és mégegyszer... és mégegyszer... Komoly eredményt "ajtónyitást" illetően nem sikerült elérnie, viszont akkora zajt csapott, hogy kijöttek a szomszédok az utcára jól megbámulni minket...

Dávid: "Másszunk be a tetőn keresztül!" No comment.

Jean + Dávid: "Csavarjuk ki az ablakokat záró csavarokat és másszunk be!"

Amai: (se kép se hang)

Amanda: "És mi lenne, ha lemennénk a főbérlő nénihez és kérnénk egy kulcsot???!!!"

Mire Jean levitt az Ari-hoz, a főbérlőnkhöz, kedves szomszédaink már rég elpletykálták neki, milyen különös módszerekkel próbálunk bejutni a házba. Gyorsan odaadta a kulcsot, így szerencsére még időben voltunk és megúsztuk az ajtó - vagy a lábtörést. Amai és Dávid motorja azonban még a parton állt, de a főbérlőnk abban is segítőkész volt. Hívta az öccsét, aki hívta a haverokat, akik hozták a platóskocsit, amire rátették a motorokat, amiket aztán hazahoztak...

Hárman, Dávid, Amai és én éjfél körül tértünk nyugovóra, Jean azonban visszament a partra napszemüveget keresni. A srácok másnap a tipikus tünetekkel keltek, de jó este volt, Megérte. :)

Április közepén, három és fél hónap után elbcsúzúztunk Phukettől. Miután a Dávid ügyesen letette a búvárvizsgáit és sikeresen kiállta a "divermaster"-i próbát, lezárult egy korszak az életünkben. Búcsút intettünk első közös, kicsi lila házikónktól, nyakunkba vettünk a hátizsákunkat és elindultunk utolsó thaiföldi állomásunkhoz, Krabiba.

Az élménybeszámolók után szeretnénk Titeket megörvendeztetni néhány szép képpel Mianmarból így hétfő reggel. Erre tessék:

Az utolsó képért elnézést kérek, nyilván Amanda ötlete volt. ;)