Az utolsó napjainkat Törökországban Zolival tölöttük, akinél Isztambulban laktunk korábban.
Először is stoppoltunk, 3-an. A legjobb stoppunk az a három kurd csávó volt, akik folyamatosan kérdezgettek tőlünk a vallásunkról (Zoli meg is tanulta utána törökül a "Hiszek istenben, de nem tartozom egyik felekezethez sem." mondatot, hogy elkerülje a további vitákat.) és közben bömböltették a kurd muzsikát. Csináltunk is egy remek videót a partyról a kocsiban, de a jelen lehetőségeink nem engedik meg, hogy ezt feltöltsem bárhová, úgyhogy erre még kicsit várnotok kell :)
Aztán megérkeztünk a Doğubayazit nevű város mellé egy kempingbe. Ez egyébként az Ararát hegy lábánál van, ami 5100m magas és a bibliában Noé ennek a tetejéhez kötötte ki a bárkáját. A bárkát egyébként azóta még nem találták meg a hegytetőn, viszont nagyon sok pénzt kérnek azért, hogy felmásszon oda valaki (titkolnak valamit?), ezért mi sajnos ezt ki kellett, hogy hagyjuk. Cserébe felmásztunk egy közelebbi, kisebb hegyre, amin volt egy régi palota, ahol állítólag az 1001 éjszaka meséi játszódnak. Ali baba meg a 40 rabló meg minden:
Innen aztán felgyorsultak az események: lestoppoltunk a Van-tóhoz, ami egy gyönyörűszép és hatalmas sós tó, és aminek a déli részén van egy pici sziget amin van egy nemrég restaurált régi templom. Vacsoráztunk egy nagyot és megittuk az utolsó sörünket (Iránban be van tiltva az alkohol), majd lekempingeztünk a tó partján és aludtunk. Másnap végül Zoli lelépett a szigetre megnézni a templomot, de nekünk nem volt kedvünk meg ritkán jártak a hajók és nehézkes volt az egész, úgyhogy nyakunkba vettük újra a Van-tó környékét, visszamentünk Doğubayazitba, ahonnan már csak 40km az Iráni határ. Fogtunk egy stoppot a határig, ott Judit elbújt egy wcbe és átöltözött a kötelező iráni viseletbe (hosszúujjú ruha+kendő) és elindultunk a határ felé...
